Mi lenne, ha?

Puha Andrea 2009.9.7. 6:04

Az emberek általában csendesen tudomásul veszik, hogy én a nem halló emberek társadalmát bővítem.

Nem faggatóznak, nem kérdeznek. Alkalmazkodnak, vagy nem vesznek tudomást róla, illetve egyszerűen kihagynak az életükből.

Gina más volt. Neki, ami a szívén, az a száján. Mindent tudni akart. Egy „becsípett” éjszakán, miközben józanodott, és a hintapad nyikorgott alattunk, kifaggatott. Türelmesen elmagyaráztam neki mindent. Volt, amit többször is. Furcsa volt neki. Nekem természetes.

Pár nappal később egymás mellett ültünk a buszon, és épp előszedtem a fülhallgatómat a telefonhoz, mikor homlokráncolva megkérdezte:
– Te hogy hallgatsz zenét?
– Hangosan. Fülhallgatóval. A dallamot hallom, a hangsúlyt. De a szöveget nem értem. Csak a magyart, ha olvasom hozzá.
Emésztette. Rágódott rajta egy darabig, majd oldalba bökött, hogy rá figyeljek.
– Mi lenne, ha lenne egy műtét, és egyik napról a másikra hallanál?
Nevettem.
– Semmi. Nem vállalnám be.
– Miért?
– Túl késő van már ahhoz. Én már kidolgoztam a módszereimet, ami könnyebbé teszi a mindennapjaimat. Már elfogadtam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ha hallanék, mindent elölről kellene kezdenem.
– De érted: ha hallanál... rendesen...
– Akkor is szájról olvasnék. Semmi sem változna.

Megértette. Csendesen bámultunk kifelé a busz ablakán, majd ismét jött az ismerős oldalba bökős mozdulat. Ránéztem.
– És ha hallanál, mit próbálnál ki?

Mosolyogtam. Hogy mi lenne, ha hallanék? Ha lenne egy nap, mikor halló emberként kelnék fel, és élhetnék egy napot? Ó, lenne pár ötletem, az biztos! Valószínűleg hatalmas lenne a telefonszámlám. Igen, lángolna a telefondrót, egész nap a mobilon lógnék! Sosem telefonáltam még, ami nem biztos, hogy rossz dolog, tekintve, hogy az esemesekre messzemenően nem megy el annyi pénz, mint amennyi akkor menne el, ha hívásokat is fizetnem kéne. Másrészt azonban hátrány, mivel egy hívással sokszor megkönnyíthetném az életem.

Ezenkívül énekelnék. Elmennék egy koncertre és úgy istenigazából tombolnék. Ahogy a többiek teszik. Így is szeretek koncertre járni, de csak egy-egy számot tudtam igazán élvezni, amit ismertem, és többnyire megilletődötten álltam a tömegben, és figyeltem, ahogy őrjöngnek, ringatóznak és énekelnek. Csüngtem az ajkakon, és próbáltam elkapni egy- egy szövegfoszlányt. És ha sikerült, boldog voltam. Néha csak a dallamra koncentráltam, és hagytam, hogy elöntsenek az emlékek. Furcsa, de imádom a zenét a magam módján. Nincs nap, hogy ne hallgatnék valamit mp3-ason, mert olyankor kicsit olyan, mintha tényleg hallanék. Bár anyukám gyakran morog miatta, hogy tönkreteszem a maradékhallásomat is, de én úgy gondolom, élvezem, amíg lehet. Amíg tudom.

Nem utolsó sorban beszélgetnék. Társaságban, sok emberrel egyszerre. Suttognék sötétben elvesző szavakat, szájak figyelése nélkül. Értenék mindent. Végre megtudnám, milyen a madárcsivitelés, és a tücsökciripelés hangja. Amiket még sosem hallottam.

Barátnőm megilletődötten hallgatott. Biztatón rávillantottam a mosolyom, és újraindítottam a zenét, immár negyedszer ugyanazt a számot. Gina felnevetett. Tudtam, hogy akik rendesen hallanak, azokat idegesítené ez, de én imádtam. Volt abban a számban valami, a hangokban, a dallamában, ami megfogott, megbabonázott, és folyton újrajátszottam, hogy megértsem a benne rejlő csodát.

Miközben hallgattam a zenét, kikapcsoltam minden mást. Csak azt éreztem néha, ahogy megrázkódik a busz a kerekek elé kerülő akadályok miatt. Egy kis túlzással azt is mondhatnám: halló embernek éreztem magam.