Pillangó

Puha Andrea 2009.12.8. 9:45

Mennyi tűt kapok még, kérdeztem, mikor ismét infúzióra voltam kötve. Négyet.

Az négy napot jelent. Négyet kell még aludnom, hogy hazamehessek. Nagyon vártam már. Hiányzott minden, ami otthon volt. Apu, Gábor, a mama. Haza akartam menni.
– Ne mozgasd! – szólt anyu, mikor hajlítgatni kezdtem a kezem. – Elmozdul a tű, és újra be kell tenni.
Gyorsan abbahagytam, de nem bírtam sokáig.
– Így se? – kuncsorogtam, és egyenesen felemeltem a karom.
– Úgy igen. De ne nagyon. Elrepül a pillangó!
– Milyen pillangó? – csodálkoztam. Városokban nincsenek pillangók.
– Ami a tűn van. – mutatott a tűre illesztett zöld szárnyacskákra anyu.
Jól megnéztem. Tényleg úgy nézett ki, mint egy széttárt szárnyú lepke. Gondosan tanulmányozni kezdtem. Eközben, a fejemnél lévő ajtónál, behajolt az a nővérke, akivel kirakózni szoktam a játszószobában. Mondott valamit az anyunak, mire ő gyorsan kiment. Kicsit megijedtem. Máskor is előfordult már, hogy egyedül kellett lennem egy kicsit, de nem sokáig. Hősiesen tűrtem az egyedüllétet, újból vizsgálgatni kezdtem a műanyag szárnyacskákat, játszani kezdtem az ujjaimmal, de egyre jobban féltem.
– Ez elment vadászni. – nyújtottam ki hüvelykujjamat. – Ez meglátta – mondtam magamba a kis mondókát, amit anyu tanított nekem, s próbáltam nem figyelni a hasamban növő gombócra. – Ez meglőtte… – nyílt ki a középső ujjam. – Ez megfogta és hazavitte – egyenesedett ki a gyűrűsujjam, miközben az ajtó felé csavargattam a fejem, hátha jön anyu. Erősen megrángattam a kisujjamat és befejeztem a versikét: – Ez meg mind megette, megfájdult a hasa tőle…
Most már kaparni kezdett a torkom, s kétségbeesve vártam, hogy anyu belépjen az ajtón, de helyette csak a szép, hosszú hajú nővérke jött be, kezében egy rakás párnahuzattal. Nem bírtam tovább, kinyitottam a számat, és vékony, nyüszögő hangon megszólaltam.
– Anyu…?
Elérkeztem arra a pontra, hogy feladjam. Átcikázott a fejemen a lehetőség, hogy anyu eltűnik. Hogy egyedül fogom róni a folyosókat, és más anyukák fogják bekötni a köntösömet. Tudtam, ha ez történne, beülnék a sarokba sírni, és senkit sem engednék közel magamhoz. Hiába nyúlnának felém, nem fognám meg senkinek a kezét sem. Mert az nem anyu keze, hanem másé. A gyűlölet és a fájdalom keverékével néztem az ajtót. Az ajtó hirtelen egy kapu lett. Egy kapu, melyen átsétáltak az emberek, majd visszajöttek, vagy nem. Mi van, ha anyu...? Ha nem jön vissza?
– Anyu – leheltem a csendbe azt a szót, amit nem untam elégszer ismételni. Átléptem a kritikus pontot. Orromban futni kezdett a víz, a meleg megindult a torkomból, és szétáradt az arcomig, és elérte a szememet. Bepárásodott előttem a kép, s a kibuggyanni készülő könnyeket beletöröltem a vállamba. Mire felnéztem, anyu állt felettem.
– Apuval telefonáltam…
Arcomat meglegyintette a kellemesen hűs levegő, s még soha olyan tisztán nem láttam semmit, mint akkor. Elnehezült a kezem, lábam, és megszállt a nyugalom. Éreztem, ahogy rebeg a szempillám, és elálmosodok. Anyu ott ült az ágyam mellett és nézett. Még álmomban is éreztem, ahogy simogat a tekintete.