Állatsereglet

Puha Andrea  2007.7.25. 10:18

Amikor elhangzik a kérés: -- Anya, apa, szeretnék egy kisállatot!

Mióta az eszemet tudom, vágytam egy kedvencre. Volt is nálunk kutya, macska, (valamiért a falu összes macskája hozzánk járt kölykezni), és végül: halak.

Bátyám akváriumot vett, bele vízinövényeket, köveket, halakat, s karban is tartotta -- egy darabig. Időközönként egy-egy hal elpusztult, s mikor a rokonok tréfásan megkérdezték, hogy mennyi él még (miután összebogarászták, hogy összvissz négy hal úszkál jobbról balra, és vissza), én így válaszoltam: öt. Értetlen arccal keresgélték az ötödik példányt, valószínűleg valami érdekes, önálcázó fajban bíztak, de csalódniuk kellett. Megunva a sikeretlen keresgélést, megadva magukat a kudarcnak, a titokzatos példány holléte felől érdeklődtek. Én pedig az akvárium közepére böktem. Arcukon szétterült a vigyor. Mert tényleg jól álcázta magát a halunk. Tudniillik a fél akváriumot elfoglalta, csak senkinek nem szúrt szemet, mert volt egy hibája: nem élt. Porcelánból volt. Senki se vette állatszámba. Ja, és etetni se kellett...

A halak máig megvannak, szaporodnak, életük is jól megy -- bár mehet is, nem aggódnak se a világ sorsán, se a politika, se a szerelem miatt. Néha-néha csöndesen figyelem, ahogyan úszkálnak, igaz, rendben tartásuk nem az én gondom. Sógornőm vállalta magára.

Hogy teljes legyen az állatkert, unokatestvéremék lehozták falura a papagájaikat. Öcsi és Dóri helyet kapott télre a pincénkben, nyáron pedig vidáman csicseregtek az udvarunkon. Dórinak, úgy látszik, megtetszhetett a trópusi égtájaktól elütő környezet, mert megszökött. Így Öcsi magányos hím lett. Ki tudja, talán magára haragította nejét, mindenesetre akkor csodálkoztunk csak igazán, mikor Öcsi mellett tojást találtunk. Fiú létére egész ügyesen csinálhatta... Gyorsan átkereszteltük hát Dórira, hiszen nyilvánvalóan összekevertük a két papagáj nemét. Dóri pedig magára vehette az özvegyi titulust, hiszen kedvese azóta se tért vissza. Talán a párja hiánya miatt nem volt meglepő, hogy egy reggel üres ketrecet találtunk. Megszökött, s mit mondjak, a Szökés című sorozat főhőse se csinálhatta volna különbül. Kitolta az etető tetejét, és kirepült rajta.

Ha azt hiszik, ezzel vége az állatseregletnek, tévednek. Igaz, hogy volt egy kutyám, macskám, papagájom, de én egy igazi kedvencre vágytam: akit meglátok és megszeretek. Így szemezgettem hát az állatkereskedésben a deguval, a hörcsöggel, a fehéregerekkel, a vadászgörénnyel, sőt, még a kígyókat, s más hüllőket is kedvtelve nézegettem. Drága anyám miatt azonban, csakhamar lemondtam róluk. Persze, azért a mai napig is, ha állatkereskedés mellett visz el az utam, nem tudok ellenállni a kísértésnek. Bemegyek, s ujjongva bedugom az ujjaimat a nyuszis ketrecbe.

Apropó nyulak! Még a szelíd tapsifüles volt az egyetlen, amivel anyám is megbékült. Persze szigorúan csak házon kívül tartva. Mivel ez nem volt gond, lévén, hogy falun lakunk, osztálytársnőm a születésnapomra meglepett egy nyuszival. A fekete-fehér foltos nyuszkó új környezetbe kerülve először rémülten ugrándozott, majd később lehiggadva rágcsálta kertünk füvezetét. Sőt, azt sem vette zokon, ha etetem, vagy ha simogatom. A fülest simogatva felidéződött bennem a múlt: a néhai nagyanyám otthona. Igazi paradicsom volt azok számára, akik fanatikus állatszeretők. Ha beléptünk a kapun, rögtön egy kutyus futott felénk, ha elindultunk a kinti konyha felé, macskák dörgölőztek a lábunkhoz. Amint a tyúkudvar ajtajába álltunk, kergetőzni kezdtek a baromfik. Tyúkoktól kezdve a pulykákon és kacsákon keresztül a gyöngytyúkokig. A ketrecekben pedig nyulak mozgatták hipergyors nózijukat, a fák pedig roskadásig tele voltak madáretetőkkel. Tiszta idill. Szerettem ott. Még akkor is, ha néha közberöfögtek a disznók.

De térjünk vissza az állattartási tilalomhoz! Mivel úgysem vihetnék haza görényt, hörcsögöt, vagy neadj´ Isten, fehéregeret, ezért csak egy módon juthatnék a kedvencemhez. Ha valaki megajándékozna. Ha valakire rákenhetném. Szögezzük le: a nyuszit is így kaptam. Igaz, egy ártatlan, aranyos füles nem tűnik se túl vérengzőnek, se pedig túl vadnak. Sőt, kifejezetten békés természetűnek hat a gyep füvét rágcsálva. Ám egy gekkóról nem mondható el ugyanez. Pedig alapjába véve a gekkó is békés és nyugodt állat, csak a hüllőkről elterjedt előítéletek teszik félelmetessé. Magyarul: a szülők rémálmává. Merthogy az harap, csíp, mérges, fertőző, rátekeredik a csemete torkára...

Ezért nézi most sóvárogva a barátnőm a kicsi zöldes színű gekkót. És ezért kapja meg majd tőlem születésnapjára. Egy ajándékot mégsem nem lehet kidobni! Szóval: vannak kiskapuk...

Hozzászólások

@

Küldés