Állattartók kíméljenek!

Bernád Emese  2007.7.25. 20:33

Amikor megtudtam, hogy a hónap témája az állatokhoz való viszony lesz, azonnal a passzolás mellett döntöttem.

Átengedem a terepet másnak, ez nem az én asztalom. De aztán ráébredtem: végre itt a lehetőség, amikor világgá kiálthatom bánatomat, a kutyatartók elleni – évek alatt felgyülemlett -- haragomat.

Mint minden falusi gyerek, én is kutyákkal, macskákkal, csirkékkel, kacsákkal, nyulakkal, disznókkal nőttem fel. Előszeretettel látogattuk azokat a falubeli bácsikat és néniket is, akik a kor hangulatára fittyet hányva tehenet vagy éppen lovat nevelgettek. Vadász nagybátyám jóvoltából előfordult, hogy hosszabb-rövidebb időre egy-egy sebesült őzikének is otthont adtunk.

Nagyszüleim halála után már csak egy kutyára meg néhány kóbor cicára korlátozódott a háziállatok száma, egészen addig, míg ágynak nem döntött egy utcán begyűjtött cica barátsága. A hetekig tartó kórházi kezelés vége az lett, hogy szüleim eltiltottak az állatoktól. Nem sokkal később egy városi kollégiumba költöztem, majd az egyetem, a szerelem meg a munka tartott távol a természetes emberi közegtől. Minek szaporítani a szót: elhidegültem az állatoktól.

Évekkel ezelőtt a székesfővárosba költöztem. Nem volt ismeretlen előttem a város, turistaként már számtalanszor megfordultam itt. De akkor, a rendelkezésre álló pár nap alatt csak a szépségére koncentráltam: a múzeumokra, a színházakra, a gyönyörű épületekre, az esti fényáradatra. Most viszont, az egyik belső kerület lakosaként szembesültem az árnyoldalaival is: a kosszal, a porral, a szeméttel, no meg a mindent elöntő -- uram bocsá -- kutyaszarral is. Nevezhetném kutyaürüléknek vagy kutyaguminak, de bármennyire is finomkodunk az elnevezésekkel, a végtermék attól még bűzös és undorító marad.

Mondják, a magyar állatszerető nép. A fővárosi meg végképp. Becslések szerint a hasonló számú lakossággal bíró Bécshez képest Budapesten négyszer annyi kutyát tartanak. Nem számít, hogy belváros vagy külső kerület, kertes ház, társasház vagy lakótelepi garzon – az állattartási kedv töretlen. Sajnos, a rendetlenségre való hajlam is. Amerre az ember lép, mindenhol kutyapiszokba botlik: járdán, füvön, játszótéren, kapualjakban.

Egy jókedvűen induló vasárnapi séta szemszögéből nézve felettébb lehangoló tud lenni a látvány! (Azért emelem ki a vasárnapot, mert hétvégenként a köztisztaságiak nem dolgoznak, ezért hát napokig halmozódik a szemét.) Hab a tortán, hogy mindig mindenki panaszkodik a koszra, a szemétre, a kutyagumira. Meg hogy bezzeg az osztrákoknál meg a németeknél az úttestről is lehetne ebédelni!

De akkor kérdem én: ki csinálja nálunk a rendetlenséget? A kutyák éjszakánként kiszökdösnek és telerondítják a várost? Gyakran eltöprengek azon, mire gondolhat az a kutyatartó, aki reggeli kutyasétáltatás közben belelép a kutyaszarba? Ő is megmorogja a rendetlen népséget, majd pár méterrel arrébb nyugodt szívvel otthagyja saját kutyája végtermékét?

Gyanítom, sajnos igen…

Hozzászólások

@

Küldés