Kutyák, cicák

Jády Mónika  2007.7.20. 18:42

Történetek házi kedvencekről, állatkákat szerető és nem szerető emberekről…

Kilencéves voltam, a húgom pedig hét, amikor Anyukánk egyik kolléganőjétől kaptunk egy kiscicát. Emlékszem, Sárika néni azt mondta, hogy fekete-fehér-tarka kiscicájuk van. Erre kijelentettem, hogy fehéret kérek, mert azt gondoltam, hogy van egy fekete, egy fehér és egy tarka kismacska is. Persze, csak egy volt, tarka, fekete és fehér bundájú.

Sárika néniéknek több cicájuk is volt, mindnek szabad bejárása volt a lakásba. A kis Cirmi, mielőtt hozzánk került, a gyerekek ágyában aludt felváltva. Nehéz szívvel váltak meg tőle, és később még látogatóba is eljöttek a cicához. Cirmit kölyökkorában mi is bent tartottuk, később aztán kikerült az udvarra. Ilyen ragaszkodó macskát azóta sem láttam. Apu, ha vasárnap délután lepihent, egyszer csak a pocakján találta a kiscicát. Amikor pedig már az udvaron volt a helye, utánunk osont, amikor reggel elindultunk az iskolába. És délelőtt látni is lehetett az iskola környékén. De mindig hazatalált. Aztán egy nap, amikor hazaértünk az iskolából, hiába kerestük. Nagy volt a bánat. Reménykedtünk, hátha megkerül még. Ám hiába.

Később volt még két macskánk, és egy zsemleszínű-fehér keverék kiskutyát is kaptunk. Buksinak neveztük el. (Mellesleg jól megvolt a macskákkal. A macskakaját viszont olyan helyen kellett „tálalni”, ahová ő nem jutott oda, különben behabzsolt volna mindent, és a macsekok éhen maradnak.) Kutyaévekben szép kort ért meg. Amikor érezte, hogy letelt az ideje, elvonult, lefeküdt a kertben, és elaludt -- örökre.

Buksit egy fekete törpeschnautzer követte. Apu egyik kutyatenyésztéssel foglalkozó barátjától kaptuk. A húgom választotta ki Kormit a többi kiskutyus közül (ekkor már csaknem felnőttek voltunk). Valamivel kisebb volt a többi kutyakölyöknél. Olyan apró volt, amikor hazahoztuk, hogy kényelmesen elfért egy kisebb cipős dobozban. A földszinten, a konyhában kapott helyet. Jól megvolt, amíg tudta, hogy valaki a közelében van. Éjjel viszont addig nyüszített, amíg fel nem ébredtem. Le is mentem hozzá, de csak addig tartott a csend, amíg vissza nem feküdtem az ágyamba. Úgyhogy éjjel ki tudja, hányszor újra és újra lementem, hogy megvigasztaljam -- és hogy összetakarítsak utána. (A többiek egyszer sem keltek fel a kis Kormi panaszára, aludtak mint a bunda.) Aztán hajnal fele úgy gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább, és levittem a kutyust a pincébe, hogy végre én is aludhassak egy kicsit. Reggel meg azzal fogadott a család, hogy szívtelen vagyok...

Valamikor régen azt olvastam, hogy a nőstény kutyák ragaszkodóbbak. Kormira nagyon érvényes volt ez az állítás. Minden ajtónyitáskor villámgyorsan a megfelelő ajtónál termett, és amíg be nem jöttünk az udvarról, követett bennünket. Persze, a házba is szívesen bejött volna velünk, és a kapun túlra is örömmel elkísért volna bennünket. Okos volt és hihetetlenül fürge. A szomszéd macskák nem merészkedtek többé az udvarunkba, miután Kormi még kölyökként alaposan megkergette őket. Különben egyszer, mikor befutott az előszobába, és elcsente a vadonatúj „szőrös” papucsomat, nekem is kergetnem kellett őt az egész udvaron és kerten keresztül. Jó mókának találta. Amikor úgy gondolta, hogy nem érem utol, egy pillanatra megállt, és huncutul rám nézett. Aztán újra nekiiramodott. De azért mégiscsak sikerült visszaszereznem a papucsot.

Olyan harcias volt, hogy egyszer az egyik villanyóra leolvasó nem merte betenni a lábát az udvarra. A postást is rendre megugatta, pedig szinte minden nap kapott tőle egy kiflivéget vagy más rágcsálnivalót. Olyan jellegzetesen csaholt, amikor elhaladt a házunk előtt a postás, hogy ki se kellett néznünk, és tudtuk, hogy mehetünk megnézni a levelesládát.

A szakkönyvekben ugyan elolvastam, milyen jelek utalnak arra, hogy öregszik a schnautzerünk (lassúbb lesz és kevésbé játékos), ám a valóságban ezt nem volt alkalmam megtapasztalni. Kormi nagyjából hatévesen hirtelen megbetegedett, és hiába vittük el az állatorvoshoz, már nem tudott rajta segíteni. Megkönnyezte az egész család. Egy ismerősünk „Hogy lehet megsiratni egy kutyát?! Nem ember az!” felkiáltással reagált, amikor valamelyikünk elpanaszolta neki, hogy milyen szomorúak vagyunk.

Aztán volt még egy törpeschnautzerünk, de pár hónapos korában megbetegedett, és hamarosan elpusztult. Három évvel később még egy -- alig négyéves unokaöcsém kívánságára a Morzsi nevet kapta --, de szintén nem volt hosszú életű. Egy éjjel iszonyú vonításra és az utcában lévő kutyák ugatására ébredtünk. Először azt hittük, hogy talán valahová beszorult a kis Morzsi, vagy hogy egy betörő ólálkodik az udvaron, és bántotta a kutyust. De nem. Morzsi a konyha előtti terasznál próbált tőlünk segítséget kérni (este mindig odajött a teraszra, ha a konyhában voltunk). Ott vonaglott és sírt keservesen. Szörnyű kínok között pusztult el.

Minden jel arra utalt, hogy valaki megmérgezte. De hogy miért, azt soha sem fogom megérteni…

Hozzászólások

@

Küldés