Mindenki hazudik

Kiss Adrienn Éva 2014.5.29. 2:24

Vannak, akik rezzenéstelen arccal képesek állítani a valótlant, mert tudják, ez vezeti őket a sikerhez.

A hazugság életünk velejárója. Legyen szó jó szándékú, kegyes fajtáról, vagy velejéig gonosz, másoknak ártani akaróról, így vagy úgy, a mindennapjaink része. Ha bevalljuk, ha nem.

Szépítünk az igazságon, amikor rég nem látott ismerősünk magánéletünkről faggat bennünket. Füllentünk, ha gyermekünk felteszi azokat a nagy kérdéseket, melyeket reméljük, hogy sosem fog feltenni. Eltitkoljuk az igazat, mikor párunk a munkahelyi problémáinkról kérdez, csak, hogy ne zúdítsuk rá a saját nyavalyáinkat, hisz’ elég neki a maga baja.

Mindenki hazudik. Vannak, akik azért, hogy elérjék a céljaikat. Rezzenéstelen arccal képesek állítani a valótlant, mert tudják, ez vezeti őket a sikerhez. Mások szemlesütve, a második mondatnál már összezavarodva próbálják bizonygatni az igazukat. Megint mások olyankor füllentenek, ha úgy érzik, az igazság kinyilvánításával megbántanának valakit. Nevezhetjük diplomatikus viselkedésnek, de mégiscsak hazudnak. Aztán ott vannak azok, akik szinte maguk is elhiszik azt a sok sületlenséget, amit összehordanak, ám legbelül szégyent és magányt éreznek. És mi van azokkal, akik saját maguknak nem vallanak színt? Akarat, motiváció vagy éppen bátorság híján önmaguk előtt is titkokat őriznek, és állítják: minden a legnagyobb rendben van.

De mi a helyzet akkor, ha kiderül az igazság? Hiszen mindig kiderül, előbb vagy utóbb, de megtörténik. Amikor lehull a lepel; és az álca, ami addig oly kényelmes és már-már valósághű volt, egyszer csak kemény porcelánként ripityára törve ér földet. Akkor egyedül maradunk. Mint amikor a gyanúsított arcát közelről megvilágítják, úgy érezzük magunkat. Felfedve minden titkunkat, minden elkendőzött, rejtegetett dolgot, amelyet mások elől takargatni igyekeztünk.

Akkor mi értelme mégis ennek az egésznek? Mire fel a sok játszma, tettetés és kétszínűség? Miért mondunk ellent a józan eszünknek, és miért engedünk a kísértésnek, ami végül mindig a könnyebb útra terel bennünket? Miért nem tanulunk sosem a sánta kutyás példából? Nem félünk attól, hogy egyszer minket is utolérnek?