Oltár és angyalok

Póda Erzsébet 2007.12.21. 21:41

Sokáig hittem a mesékben, aztán az emberekben, végül Istennél horgonyoztam le…

Gyerekként hittem a mesékben és a csodákban. Hiszen a télapót a saját szememmel láttam az ablakból, sőt még a repülő, duci angyalkákat is. Máskor meg az anyukám által felolvasott mesék elevenedtek meg öreg, padlós hálószobánk félhomályba boruló sarkában. Hittem a könyveknek és minden környezetemben élő embernek. Leginkább a felnőtteknek, hiszen az ő szavuk mindennél fontosabb volt számomra – de még Józsikának is, aki a szomszédban lakott. Később rájöttem, nem mindegyik felnőttnek tisztességesek a szándékai, és Józsika is nagyokat füllentett néha, akkorákat, amekkorákat már én sem voltam hajlandó elhinni.

Kamaszkoromban az álmaimban hittem. Abban, hogy egyszer teljesülnek. Az emberekben már nem annyira, hiszen időnként a legjobb barátaim is átvertek – ami azért nem is csoda, hiszen határtalan naivságommal és túlzott őszinteségemmel nem igazán voltam életre való. (E két csökevényes tulajdonságom a mai napig megmaradt, így még mindig elég gyakran és fájdalmasan becsapnak…) Aztán nem hittem semmiben, de ettől sem lettem boldogabb. Így – nagymamám példájára, aki minden este imádkozott, őszintén bízott, és sokszor emlegette Istent – én is elkezdtem bízni Istenben. Olyanban, amelyet saját elképzelésem szerint teremtettem meg. Attól kezdve már nem éreztem magam annyira magányosnak. Volt kihez fordulnom keserves időszakaimban, volt kinek következmények nélkül panaszkodnom, volt kinek elsírnom bánatomat, volt kitől kérnem.

Persze ez utóbbi általában eredménytelenül végződött, mert kívánságaim szinte soha nem teljesültek. Meglehet, megkaptam, amit kértem, csak éppen nem olyan formában és nem akkor, ahogyan és amikor arra vágytam. Lehet, hogy simogatás helyett pofont gyűjtöttem be, vagy siker helyett kudarcot, de akkor még nem tudtam, hogy mindez az én érdekemben történik így. Az Isten (vagy a sors, vagy a karmánk…) ugyanis nem mindig olyan formában teljesíti fohászainkat, mint ahogy azt mi elképzeljük. Végül azonban mindig kiderül, minden a saját fejlődésünk érdekében történik. Ám ezt az ember csak hosszú évek során tanulja meg, és fogadja el.

Az mondják, a hívő embernek sokkal könnyebb, mert van mihez fordulnia: a hitéhez, és van hol megbékélnie: a templomban. Nos, a templomba járást egy ideje nem igazán tartom fontosnak. Sok-sok éven keresztül szerettem a templomi szertartásokat. Megnyugvást, megbékélést adtak, és felemelő érzésben részesítettek. A prédikációkra nem mindig figyeltem, inkább a hangulat, a csengettyűszó, az áldozat bemutatása ragadott magával. Vannak énekek és zsoltárok, melyek ma is könnyekre fakasztanak a templomban, viszont a papok prédikációival más a helyzet. Mióta elkezdtem figyelni, miről beszélnek, egyre csalódottabbá váltam. Sőt néha dühössé is. Amikor ugyanis (a hétköznapi misék után) még a karácsony éjjeli szentmisén sem tudja a pap, mit beszél, mit akar mondani a hallgatóságnak, egyik szavával agyonüti a másikat és belegabalyodik a saját gondolatmenetébe, az szomorú dolog. Ha nem adja meg az egybegyűlt embereknek azt a tiszteletet, hogy legalább felkészül az ünnepi beszédére, akkor nincs igazán mit keresnie a szószék mögött... Persze nem igaz, hogy nincsenek jó prédikátorok, de egyre kevesebben vannak. Ráadásul már nem igazán tud szimpatikus lenni számomra olyan egyház, amely koholt vádak alapján és legálisan égette el a nők százezreit, Jézus nevében gyilkolt, és ezért a mai napig nem követte meg az áldozatokat. S az se mindegy, hogy háza tája hangos a pedofil- és egyéb botrányoktól. (De az olyan egyház sem, amely testi-lelki rabságban tartja tagjait, vagy például diszkriminálja a nőket.)

Végtelen csalódásomat azzal ellensúlyoztam, hogy bújni kezdtem a filozófiai, elmélkedő és teológiai témájú könyveket. Manapság már inkább más vallások kiemelkedő egyéniségeinek értékes gondolatait tartalmazó és okító publikációit olvasgatom esténként. Elgondolkodtat, megnyugtat, és néha segít választ kapni a „nagy kérdéseimre”. A templomba pedig legszívesebben akkor járok, amikor nincs ott senki. Pontosabban járnék, ha nem lenne általában bezárva…

Dilemmámat végül úgy oldottam meg, hogy berendeztem magamnak otthon egy kis oltárt. Ezen jól megfér egymás mellett Buddha, Jézus, de más istenek és az angyalok is. A lényeg úgysem az, melyik vallás követői vagyunk, hanem az, hogy higgyünk. Mert hiába várjuk a külső segítséget, ha önmagunk nem teszünk semmit vágyaink, céljaink elérése, vagy saját nemesedésünk, értékeink fejlesztése érdekében. És ha önmagunkban nem hiszünk, más nem helyez a mi dolgainkért keresztbe egy szalmaszálat se. (Jó lenne, ha ezt minden felnőtt ember megjegyezné!)

Éppen ezért két dologban érdemes hinni: Istenben – de leginkább önmagunkban!