Kiskorú férfiak

Póda Erzsébet  2015.9.21. 23:15

Nagyon ritka az olyan házasság, amely két toleráns, alkalmazkodóképes ember kapcsolatáról szól. (Tíz éve írtuk)

Miért éppen a férjünkkel/párunkkal estünk szerelembe? A toleranciája, jó humorérzéke, együttérése, megbízhatósága, az alapossága vagy egyéb képességei miatt. Az évek múlásával azonban kedvesünk „jó” tulajdonságai is tünedezni kezdenek. Ha beszélgetni akarunk vele, már csak igennel vagy nemmel válaszol. Nem törődik, nem foglalkozik annyit velünk, mint azelőtt. S megvétózza valamennyi új ötletünket, amellyel változtatni szeretnénk az elszürkült hétköznapjainkon, vagy lakásunk berendezésén.


Több kutatás bizonyítja, hogy -- amennyiben egészséges öntudattal rendelkezünk -- tudat alatt olyan partnert választunk magunknak, aki nemcsak hasonló korú, de hasonló a szociális háttere, a képzettsége, de mindenekelőtt hasonló a temperamentuma. Mégpedig azért, hogy megerősítsük saját erényeinket. Ha nem így teszünk, akkor a hozzánk nem illő társ épp azt találja bennünk negatívnak, ami pedig a legeslegjobb tulajdonságunk. A humorunkat sótlannak, a toleranciánkat érdektelenségnek, az alaposságunkat pedig fölösleges szőrszálhasogatásnak tarja. Egy idő után az ilyen, állandóan kritizáló partnerhez kötött nőből megzavart, bizonytalan emberi romhalmaz marad csupán, aki ráadásul utálja önmagát, a társát, na és az egész férfitársadalmat.

Minél több közös tulajdonsággal rendelkezik egy pár, annál nagyobb az esély arra, hogy egymás mellett öregszenek meg. Azok, akik igazán boldog házasságban érték el a nyugdíjkorhatárt – tehát azok a házaspárok, akik azért maradtak egymás mellett, mert megértették egymást, és nem azért, mert nem volt más választásuk –, ebben a korban már szinte olyanok, mint a testvérek. Jól érzik magukat egymás társaságában, nem unják egymást, kitalálják egymás gondolatait, és ugyanazoknak a dolgoknak örülnek. De – valljuk csak be – az ilyesmi bizony keveseknek adatik meg.

Mert nagyon ritka az olyan házasság, amely két toleráns, alkalmazkodóképes ember kapcsolatáról szól. Inkább jellemző, hogy míg az egyik szereti a változatosságokat, a másik ragaszkodik a dolgok megszokott menetéhez. Ez nem is baj, hiszen a kettő kiegészíti egymást. A problémák akkor jelentkeznek, mikor az egyik – a kalandosabb természetű – azt veszi észre, hogy a dolgok már rég nem mennek semerre, hanem csak egy helyben topognak.


Kriszti két szülés, húsz kiló súlyfelesleg és nőiességének teljes elvesztése után bő zsákruhákba rejtette alaktalanságát. A strandolásról hallani sem akart, és amikor végre színházba mehetett, iszonyú kínok közt tömködte bele magát a hasat és egyéb kibuggyanó testrészeket leszorító alsóneműbe. Csak így fért bele, a csodával határos módon, az öt évvel azelőtt vásárolt estélyi ruhájába. Az előadásra képtelen volt odafigyelni, hiszen a szűk ruhában nem tudott rendesen lélegezni, izzadt, és negyedóránként ki kellett mennie a mosdóba. Mikor aztán hazafelé menet, az autóba ülve szétrepedt rajta a ruha, keményen elhatározta: fogyókúrába kezd! Azóta négyóránként étkezik, csak könnyű ételeket, hetente kétszer kocog, és háromszor jár fitneszterembe. A kilók szép lassan kezdtek fogyatkozni. S a férj reakciója? Azóta állandóan morog, hogy nincs rendes étel, csúfolódik, mikor a neje sportruhába bújik, és egyetlenegy elismerő szó nem hagyja el a száját, mellyel megdicsérné a női alakját lassan visszanyerő feleségét. Semmi mást nem szeretne, csak azt, hogy minden maradjon a régi kerékvágásban.

Nóra nagy szenvedélye a lakberendezés – mindig a témáról szóló könyveket és magazinokat bújja. Nincs más hobbija, csak ez az egy. Nem dohányzik, nem iszik, tisztes családanya és rendes háziasszony. Szereti rendezgetni a lakást, ennek azonban van egy komoly akadálya. Mégpedig a férje, aki a rendezgetések legnagyobb ellensége. Minden egyes új bútordarab vagy berendezési tárgy csak kemény viták árán kerülhet a lakásba. Azok elhelyezése pedig külön veszekedési fejezet. Nóra múltkor a gyerekszobát rendezte át. Egy magazinban látott pár jó ötletet, csinos megoldást, így az egyik hétvégét erre szánta. Miután dühös és sértődött férje magára zárta a nappali ajtaját és felhangosította a tévét, Dóra a gyerekek segítségével új helyükre húzogatta a nehéz bútorokat, porszívózott és rakodott. Estére a szoba gyönyörű lett -- mint a magazinokban. A gyerekek örültek, Nóra pedig büszke volt magára. A férje még két hétig duzzogott, és azóta sem szól egy árva szót sem a meseszép gyerekszobáról. Sikerült elrontania felesége örömét, mert szerinte elég a lakást egyszer berendezni: a beköltözéskor. És sorolhatnánk a hasonló történeteket: mikor a feleség új frizurát csináltat, mikor új ruhát vesz, mikor új szőnyeget akar, mikor új hobbija lesz, vagy egyszerűen csak változtatni akar az élet egyhangú folyásán – valamennyiszer férje ellenállásába ütközik.


--Vajon miért? – kérdezzük a pszichológust. – A férfiak szeretik a dolgokat az ellenőrzésük alatt tartani – válaszolja a szakember. -- Az első esetben a férj egyrészt büszke arra, hogy a felesége jól néz ki, másrészt a változ(tat)ás kihozza a sodrából, hiszen a helyzet egy rivális megjelenésével fenyeget. Úgy érzi, kicsúszik kezéből a dolgok irányítása, ezentúl több energiára lesz szüksége, ez pedig megijeszti, hiszen a férfi közismerten kényelmes természetű. (Szeret ugyan vadászni, de sokkal jobban szereti, ha a vad sétál elébe, vagy esik bele a csapdájába.) A legnagyobb veszekedések általában apróságok miatt törnek ki. A férj, aki azért dühöng, mert az ő megkérdezése nélkül helyeztünk át egy fotelt a nappaliban, valószínűleg mellőzve érzi magát az élet egyéb területein. Ellenkezése nem jelent mást, mint kapaszkodást valamihez – ez esetben éppen a nevezett fotelhoz.

Mi lehet a megoldás? Bizony, idegőrlő, ha minden újdonságra, minden változtatásra társunk merev ellenállásába ütközünk. Egy ideig megtehetjük, hogy úgy viselkedünk, mintha nem hallottuk volna az ellenkezését, de elérkezik a pillanat, mikor nyíltan meg kell beszélnünk a problémát. Annál is inkább, mert az iránta (férj) érzett düh, az önsajnálat, vagy a lemondás nem megoldás. Ráadásul a bennünket ért negatív megjegyzések egy idő után kikezdik az önbizalmunkat. A legjobb, ha egy semleges területen – étteremben, egy autóút alkalmával, vagy a parkban sétálva – kezdünk bele a mondandónkba. (A lakásban fennáll a veszélye, hogy haragunk vulkánját nem tudjuk ellenőrzés alatt tartani, ennek pedig az étkészlet vagy a berendezés látja kárát.)

A pszichológus azt ajánlja, ilyenkor tegyük félre érzelmeinket, és észérveket használjunk. Ez persze nem megy gyakorlás nélkül, de mint sok minden mást, ezt is el lehet sajátítani. (Érdemes!) A beszélgetés elején először is dicsérjük meg férjünk természetét, emeljük ki pozitív tulajdonságait, megértését, majd óvatosan térjünk a tárgyra. Nagyon eredményes a racionális és emocionális érvelés ötvözésének taktikája is: fejezzük ki, mennyire rosszul esik nekünk az ő ellenkezése, majd dicsérjük meg ésszerű magatartását. És mondjuk el, hogy mit szeretnénk.


Nem árt, ha a befejezéshez közeledve beleszőjük azt is, milyen előnyei származnak neki abból, ha áldását adja a lakás átrendezéséhez, az új szőnyeg megvásárlásához, a család tengerparti nyaralásához és így tovább. Az észérveket egyébként tanácsos még a beszélgetés előtt kitalálni, és memorizálni. Semmiképp se bonyolódjunk érzelmektől túlfűtött vitákba, mert az bizony sehova se vezet. Amennyiben férjünk ellenállása nem extrém vagy beteges, egész biztos eljutunk a közös megoldásig. Természetesen az is előfordulhat, hogy az első beszélgetés nem hoz eredményt. Ne keseredjünk! Fő a kitartás: a beszélgetés rendszeres folytatása és az észérvek ismételt felsorolása.

Ha a férjünk ellenálló típus, afféle „minden jónak elrontója”, próbáljuk felderíteni, mi okozza makrancosságát. Persze ehhez a leggyakrabban nem elég egy beszélgetés. Először talán elutasít bennünket, és nem mond el semmit, de idővel megtörik az ellenállása, és biztosan megosztja velünk, mi az, ami igazán bántja. Természetesen, ez sem segít minden esetben. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, megéri-e a fáradozást vagy az állandó lemondásokat. Lehet, hogy a nagy beszélgetések, ok- és tényfeltárások oda vezetnek, hogy rájövünk, nem illünk egymáshoz, s külön-külön talán jobb lenne. Lehet, hogy sok dologra fény derül, s attól kezdve más megvilágításban látjuk a dolgokat mindketten, s még harmonikusabb lesz a kapcsolatunk.

Megkérdezett pszichológusunk szerint a hosszú, boldog házasélet titkát az idős hölgyek ismerik csak igazán. Szerintük ugyanis abban rejlik a titok nyitja, hogy tudatosítanunk kell: férfiak örök gyerekek. Rá kell őket vezetni, hogy azt akarják, amit a nő akar. De hát kinek van kedve a saját gyerekei mellett még a férjét is nevelni? Hiszen nem egy gyerekhez mentünk feleségül, hanem egy felnőtt férfihoz.
Vagy mégsem…?!


Idén ünnepeljük 10. születésnapunkat! Ebből az alkalomból (egészen az év végéig) időnként megjelentetünk egy-egy írást, amely a 2005-ös esztendőben (és az azonos hónapban és napon) jelent meg webmagazinunkban. A fenti írás például 2005.9.22-én jelent meg először a neten.

Hozzászólások

@

Küldés