Az önvád fogságában (1)

Bugár Szilveszter  2009.12.6. 4:33

Minden akkor kezdődött, amikor ötvenkét évvel ezelőtt a szilvesztert megelőző napon megszülettem.

Kicsi falu, nagy család

Kórházban szülni akkoriban nem volt divat az egyszerű falusi asszonynak, nem fárasztották ilyen aprósággal az orvosokat, így hát azon a zord téli hajnalon a bábasszony segédletével, de a világra jöttem. Otthon, egy jól megtömött, szalmazsákos ágyon. Szegény szüleim, jól kitoltam velük! Öröm volt érkezésem, nagyon vártak, de harmadik gyermekként abban a szűkös világban arra kényszerítettem őket, hogy húzzanak egy nagyot az amúgy is szoros nadrágszíjon. Ettől függetlenül, mint ahogy az egy kis településen lenni szokott, a falu apraja - nagyja együtt örült a nagy eseménynek. Azaz nekem.

Ó, édes összetartás, hol vagy? Merre jársz? Hiányzol! Kár, hogy nem mentettünk át belőle az utókornak!

Ettől a perctől kezdve ki voltam téve minden örömnek és bánatnak. Tudom, mindenki így van ezzel, de én most magamról szólnék. Hitelesen. Kezdeném azzal, hogy a mai gyerekek nem tudnak játszani. Az én korosztályom annál inkább! De nem ám a négy fal között, hanem a szabadban, a friss levegőn. Pirospozsgás is volt az arcunk, meg aludtunk nagyokat, mint a bunda. Nem tagadom, akkoriban könnyebb helyzetben voltunk, mi gyerekek. Nem leselkedett ránk millió veszély, ha kiléptünk a házból, órák teltek el, míg egy-egy autó elsuhant mellettünk. De nem ám százhússzal, hanem annak az egynegyedével. Más világ volt. Jobb, rosszabb nem tisztem eldönteni. Azt azonban tudom, nem felügyeltek bennünket, nem ültek mellettünk órák hosszat, amíg megtanultuk az aznapi leckénket. Önállóak voltunk, annyira, hogy ha megéheztünk, hazamentünk, szeltünk egy jó vastagot a frissen sült házikenyérből, megkentük disznózsírral, szeleteltünk rá vöröshagymát, megsóztuk, és fenségesen belakmároztunk.

Aztán ott az iskola. Szerettünk oda járni. Hogy hihetetlen? Pedig igaz, a tanítónkat is szerettük, sőt mi több, tiszteltük őket, mert EMBEREK voltak, csupa nagybetűs emberek. Jó tanuló voltam, szerettem a könyveket. A sorsom azonban nem úgy alakult, ahogy azt elképzeltem. A körülmények, a pénztelenség, a szülők hozzáállása megfosztott attól a lehetőségtől, hogy vigyem valamire. Hogy több legyek az átlagnál. Beletörődtem, nem tehettem mást. Talán, ha selyempárnák között vajúdott volna az én drága, jó édesanyám… Az évek teltek-múltak, felnőttünk. Fiatal voltam, terveket szövögettem, s rám talált a szerelem is. Annyira, hogy huszonkét éves sem voltam, mikor egy szép májusi este lakodalmat ültünk. Kevesen voltunk, de meghitt hangulatban. Kell ennél több?

Igen, egy gyermek…

Tudják Önök, hogy milyen az, amikor az ember hónapról-hónapra várja azt a pillanatot, hogy kedvese eléálljon, és hasonló szavak hagyják el ajkát, mint az, hogy hamarosan, hogy mindegy, hogy lány, vagy fiú, csak egy a fontos, hogy egészséges legyen? Megszenvedtünk azért a percért. Mikor már majdnem feladtuk, jött a meglepetés. Jó lett volna, ha az orvos is tudott volna örülni. Ha sikerként könyvelte volna el, ami velünk történt. Ha nem egy eset lettünk volna a sokból. Nem baj, a lényeg maga a CSODA. A csoda, akit Kingának neveztünk el. 1982. június 3-án, életünk legszebb napján. Még akkor is az volt, hogy tudtuk, további gyötrelmek várnak ránk, ugyanis a pici egy hónappal korábban érkezett.

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta: Nagy Erika)

Hozzászólások

@

Küldés