Sorstanulság

Póda Erzsébet  2016.8.25. 0:42

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

Akkor, amikor megismertem, férfias volt, mint ahogy azt megálmodtam. Úgy mulatott, úgy táncolt, hogy minden lány szívét megdobogtatta! Azt hittem, elájulok, mikor engem kért-vitt táncba. Szálltam, repültem, mint egy gondtalan, boldog pillangó.


Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, mint ahogy azt elképzeltem. Csak beszélt, beszélt, beszélt. Mindenről tudott mindent. Ha közbekérdeztem, nem engedte végigmondani, máris magyarázta tovább, néha nem is a kérdésre válaszolva. De okos volt, nagytudású, nagyhangú és nagyon magabiztos. Örültem, biztonságban éreztem magam vele, mint a kiskutya a gazdájával.

Akkor, amikor a másik lány szemet vetett rá (vagy ő vetett szemet a másik lányra?), mert férfias volt, s ez kitűnt mindenki számára, harcoltam, mint egy álnok kígyó. Megmérgeztem mindent, hogy annak a másiknak esélye se legyen. Agyaltam, bosszút forraltam, ármánykodtam. Csíptem, rúgtam, haraptam, martam. Végül győztesként kerültem ki ebből a játszmából. Büszke voltam magamra és rá is, mint egy öntelt páva, aki új tollakhoz jutott.

Akkor, amikor először vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az ital fontosabb számára, mint én vagy a gyerekei, azt latolgattam, hamisak a gondolataim. Rosszul látom a helyzetet, ez csak átmeneti helyzet lehet, önző vagyok és buta. Hiszen ő a legférfiasabb, legokosabb, legerősebb ember. Legerősebb is, mert akkor már kaptam tőle néhány verést, ami után gyakran mozdulni se tudtam másnap. Kételyek közt hánykódtam, mint tengeren a ladik.

Akkor, amikor részegen dorbézolt, férfias volt persze, és erős, és én azt a gondolatot hajtogattam körbe-körbe a fejemben, hogy ez csak átmeneti állapot, meg fog változni. Jövő héten már minden ugyanolyan szép és jó lesz, mint... mint mikor is? Nem is emlékszem. Talán, mint valamikor az álmaimban. Legközelebbre már biztosan minden a helyére kerül, mint ahogy vihar után is kitisztul az ég.


Akkor, amikor már nyilvánosan is ócsárolt, pedig rendesen elláttam mindent, a háztartást, a háztájit, munkába jártam és az ő dolgait is elrendeztem, kezdtem furcsán érezni magamat. Kifizettem a tartozásait, elintéztem a rendőrségi ügyeit, bocsánatot kértem a megbántott ismerősöktől, akiket részegen sértegetett, mégsem voltan neki elég jó, és én mégis kitartottam mellette. Lassan elfogytak a gondolataim, csak egész kevés saját maradt, az is csak valahol hátul az agyam vagy a lelkem legmélyén. Olyan voltam, mint egy ma született kisegér egy hatalmas kandúr markaiban.

Akkor, amikor már sok-sok év eltelt, és semmi sem változott egyik hétről a másikra, pedig az volt a meggyőződésem, hogy legközelebb jobb lesz, gyakran gondoltam arra az első napra. És gyakran gondoltam arra a lányra is, aki szemet vetett rá (vagy ő vetett szemet rá). Szégyelltem magam a gonoszságom miatt, szégyelltem magam a butaságom miatt. Gyakran gondoltam arra, mi lett volna, ha nem ármánykodom, nem állok bosszút, nem mérgezek és nem marok. Ha hagyom, hogy azt a másikat vegye feleségül... Megérdemlem a sorsom. Ártatlanul bántottam egy lányt, ostobán és meggondolatlanul, a zsigereimre, és nem az értelmemre hallgatva. Megérdemeltem azt a sok verést, a kék foltokat, a fájdalmat, a lelki kínokat, mint rossz gyerek az intőt.

Isten nem ver bottal. Most itt ülök az áporodott szagú házban, egy poshadt házasságban, egy pállott szagú vénemberrel, akivel egyetlenegy percig sem voltam boldog. Olyan buta vagyok, hogy arra nincsen szó, azt nem lehet kifejezni. Elfecséreltem az egész életemet, mint rongyos csavargó a kolduláskor kapott filléreket.

Hozzászólások

@

Küldés