Vallomás(2)

Posmiková Lucia  2005.2.14. 17:25

A szerelmi témájú novella második része.

Útban hazafelé megszűnt számomra a körülöttem lévő világ, könnyeimen át semmit sem láttam, és csak az a csók járt az eszemben, és az a szó… Összezavarodtam, lelkem ezer darabra tört. Hazaérve az alvásba akartam menekülni, de nem bírtam elaludni – állandóan az arcát láttam magam előtt. Az elkövetkezendő néhány hétben megint olyan voltam, mint egy lélek nélküli test. Talán nehezen hihető, hogy az embert ennyire tönkre tudja tenni egyetlen csók, de velem ez történt. Egy csók lehet ígéret, vagy ártalmatlan szórakozás – de éppúgy kegyetlen vicc is.

Egy nap, amikor csak árnyéka voltam önmagamnak, az életembe keveredett a drog. Valaki feledést ígért, és mivel éppen azt kerestem, hittem a szavainak. Gondtalan idők következtek, tényleg feledést találtam és örömöt… De csak ideiglenes örömöt. Amikor drog nélkül maradtam, minden kétszeres erővel tört rám, és így egyre gyakrabban nyúltam a szer után, ami egy idő után a legjobb barátom lett. Nem tartott sokáig, s már csak az egyetlen barátom maradt. Képes voltam érte bármit megtenni, akár mélységesen megbántani a szeretteimet, és a hozzám közel állókat is. Végül magamra maradtam, igaz barátok nélkül, hiszen nem bírták nézni, hogyan teszem tönkre az életemet, és a családom életét.
És akkor újra találkoztam Vele…

Eljött utánam, kitárta a lelkét és a szívét. Azt mondta, csak engem akar, engem szeret, amit az élettől akar, az én vagyok, és már tudja, mindig engem keresett… Kinevettem. A szer hatása alatt csúnya, bántó szavakat mondtam neki, és azt akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem miatta. Sikerült is. Láttam, ahogy a gyűlölettől izzó és bosszút állni akaró szavaim a lelkéig hatoltak. Láttam a szemében a fájdalmat, a csalódást, az értetlenséget, azt, hogy nem akarta elhinni, ez én vagyok, ilyen is tudok lenni. Sírni kezdtem. Felállt, elment, és csak akkor értettem meg, mit is tettem. Igen, bosszút álltam, de keserű volt ez a bosszú. Keserű volt a könnyeimtől. Utána akartam futni, hogy bocsásson meg, és el akartam mondani, mennyire szeretem, de ahogy felálltam, megláttam a képemet a tükörben. Akkor tudatosítottam, hogy amit látok, rég nem én vagyok. Lesoványodott arc, suta mozdulatok, tompa, élettelen tekintet. De hát milyen életet tudnék kínálni neki?

Elviselhetetlen napokat egy drogfüggővel -- csak bántani tudnám. Nem, nem volt értelme utána menni, és magyarázkodni. Már nem voltam az a lány, aki azelőtt voltam. Mi értelme az életemnek? Nem volt már senkim, és az egyetlen embert, akit teljes szívemből szerettem, épp kiűztem az életemből. Már nem volt mit mérlegelni, egyetlen megoldásnak a végső megváltás mutatkozott. Minden olyan gyorsan ment, már ismertem az utat, a drogszerzés útját. Pénzt szerezni, drogot venni, de most többet, sokkal többet: az utolsó adagot…

…Éles fényt érzékeltem, kinyitottam a szememet, de mindjárt be is csuktam. Igyekeztem emlékezni, de nem sikerült. Mély álomba merültem. Hallottam, ahogy egy hang arra kér, maradjak vele. Nem tudtam, mi történik velem, de az a hang… olyan gyengéden szólt hozzám, hogy bizalmat keltett bennem, biztonságérzetet, mígnem úgy döntöttem, szót fogadok neki. Hallgatni fogok rá -- itt maradok…

…újra kinyitottam a szememet. És ebben a pillanatban megnyertem egy nehéz csatát – de nem az egész háborút. Nem sikerült a „végső megváltás”, az utolsó pillanatban megmentették az életemet. Kezdetben úgy tűnt, az orvosok hiába küzdenek az életemért, de túl sok ember szeretett engem ezen a világon. Az ő hitük és szeretetük marasztalt, harcra kényszerített. Sokáig tartott, míg megtudtam mi történt velem, hogyan sikerült túlélnem. Hálás voltam nekik a szeretetükért, és az életemért, de a legnehezebb rész csak ezután várt rám. „Jó barátom” a drog, újra és újra csábított, és ha nem jutottam hozzá, kínok közt fetrengtem az ágyban, mint valami féreg. Sokszor fel akartam adni, de nem hagyták az igaz barátaim, akik visszatértek hozzám, és a szeretteim, a szüleim, akik nem engedtek visszaesni a mélységbe. És ő is itt volt velem. Ő – aki megmentette az életemet.

Lassan tudatosítottam csak, mibe keveredtem. De Ő nem engedett el többé, még ha meg is tehette volna, és ezért senki nem ítélte volna el. Velem maradt és úgy döntött segít. Nem ígért semmit, szerelmet se. Egyszerűen velem maradt. Senkinek nem kívánom azt a poklot, amit át kellett élnem. Olyan ártatlanul kezdődött, mint egy játék, és sokáig azt hittem, kezemben tartom a dolgaimat. De nem így volt, és végül a „játék” tétje az életem lett. És szerencsém volt, hogy körülöttem olyan rendes emberek voltak, akik a felszínen tartottak, és még akkor is segítettek, ha mindegyiküket mélységesen megbántottam. Már mindenki azt hitte, hogy túl vagyok rajta, és én is kezdtem ezt hinni. Lassan kinyitottam a szívem, és beengedtem a szerelmét – újra kezdtük. Nagyon lassan, az elejétől, lépésről lépésre, és tudtuk, vigyáznunk kell, mert kaptunk még egy lehetőséget, amit nem szabad elsietnünk. Újra tanultunk hinni egymásnak. Neki egy kicsit tovább tartott, de ezen nincs mit csodálkozni. Amíg az elvonón voltam, sok csúnya szavat hallott még tőlem. Ő erős volt, mindkettőnk helyett is, és végül újra hinni kezdett, és minden csodálatossá változott. Megint volt családom, barátaim, és szerelmem. Már nem hiányzott semmim…

…De az ember mohó lény! Mindig többet és többet akar… És én újra hibát követtem el. Az első adandó alkalommal, amikor bebizonyíthattam volna, magamnak és a többieknek is, hogy megnyertem a háborút – visszaestem! Újra a drog után nyúltam, és kegyetlenül megfizettem érte! Egyetlenegyszer történt csak meg, de mindent tönkretettem. Elveszítettem a bizalmát, amit olyan nehezen sikerült visszaszereznem…!
Barátok maradtunk, de már fél a szerelmemtől, nem bízik bennem, nem hisz nekem. Viszont mindketten tudjuk, hogy szeretjük egymást. Külön, egyedül élünk, mégis együtt vagyunk. Talán így kell ennek lennie. Talán a szerelem túl korán köszöntött be másodszor. Először újra meg kell tanulnom élni, tisztelni magamat, és az életemet úgy kezelni, mint egy ajándékot. Csak ha már ezt megtanultam, akkor gondolkodhatok el azon, hogyan bizonyítsam be neki, hogy bízhat bennem, többé nem csapom be. De addig elég, ha mindketten tudjuk, hogy szeretjük egymást. Már tudom, hogy szeret, mellettem áll, ha szükségem van rá, és egyszer meghálálhatom neki, amit értem tett. Azt is tudom, hogy eljön az idő, mikor megmondhatom neki, hogy jobban szeretem őt, mint a drogot – és ez nem lesz hazugság.
Nem lesz több hazugság!

Vége

Hozzászólások

@

Küldés