A következő lépcsőfok

Kiss Adrienn Éva  2012.11.16. 6:05

Azt mondják, mindig az első a legnagyobb lépés.

Azt megtenni a legeslegnehezebb feladat, bármiről legyen is szó. Hiszen, ha nem állunk neki valaminek, nem kezdjük el, akkor folytatni sem tudjuk, így nem is érhetünk célba. Viszont! Ha belekezdtünk, és jönnek a nehézségek... Na, akkor kell csak igazán kitartani!

Számtalanszor találkozunk az életben problémákkal, buktatókkal. Rengeteg dolog van, ami azt támasztja alá, hogy inkább adjuk fel a terveinket. Mindig akad kifogás, hogy miért nem tudjuk megcsinálni, és miért érdemes inkább valami mással foglalkozni.

„Időpocsékolás!” „Felesleges!” „Úgysem sikerül!” – Hányszor használjuk ezeket a kifejezéseket? Bevallom: én sajnos elég sokszor. Azonban nem csak ez a baj, hanem az is, ha nem ismerjük be, hogy gondjaink vannak. Ha elkezdünk megvalósítani egy tervet – akármit–, valóban fontos, hogy megtegyük az első lépést. Ez az egyik legmeghatározóbb momentum.

Általában ez a következőképpen néz ki: van egy új ötletünk, lelkesek vagyunk, feldob a gondolat, mire lehetünk képesek. „Meg tudom csinálni!” – hisszük ekkor még. Ám, ahogy telnek-múlnak a napok, és nem látunk változást, nem látunk azonnal eredményeket, sokszor feladjuk. Pedig ez a legnagyobb butaság. Ha már egyszer belekezdtünk valamibe, és időt, energiát, esetleg pénzt is, fektettünk bele, akkor miért szállnánk ki? Csak, mert nem feltétlenül mutatkozik hatalmas, szemmel látható, hirtelen érzékelhető eredmény?

A probléma forrása az azonnali következmények hajszolása. Vannak dolgok, amiknek megváltoztatása, fejlesztése, átalakítása sok időt vesz igénybe. Nem szabad túl nagy elvárásokat táplálni magunkkal szemben, hiszen akkor folyamatosan kudarcélményben lesz részünk. Kezdjük inkább kis lépésekkel! Így láthatjuk, mennyi mindenre vagyunk képesek. Gondoljunk az előttünk álló feladatra, mint egy hosszú, felfelé vezető lépcsőfokra. Akárcsak egy valódi lépcső esetében: mikor lépegetünk rajta, természetes, hogy egyre nehezebbé és nehezebbé válik. Fáradunk, fáj a lábunk, gyorsabban kapkodjuk a levegőt. Így van ez a terveink megvalósításánál is. Amikor elkezdjük, tele vagyunk álmokkal, vágyakkal. Majd később, amikor utunkba kerül egy-két bukkanó, hajlamosak vagyunk kiszállni, hiszen: „Annyira nem is akartuk ezt.” „Nem is számít.” És a többi badarság.

Nem ez a helyes hozzáállás! Azt kell tennünk, amit a lépcsőzésnél is: lassítani, és mindig csak a következő fokra koncentrálni. Ha az megvan, jöhet a következő, és a következő, és a következő, egészen addig, amíg el nem érjük a célunkat. Lassan, de biztosan! Ezáltal nem úgy éljük meg a dolgot, hogy nem bírjuk tovább, nem érünk el eredményeket, hanem apró, de nagyon lényeges lépéseket teszünk álmaink felé.

A legfontosabb jelzők, hogy a kudarcélményekből sikerélményeket kovácsoljunk: akaraterő, kitartás, türelem, következetesség, hajlandóság, alkalmazkodás, fegyelem, elfogadás. Ha ezek megvannak, nagyszerű! Azonban mindig akadnak hátráltató körülmények, amelyeket úgy kell tekintenünk, mintha valaki megkérdezné tőlünk: „Biztosan akarod ezt?” „Elég erős vagy ehhez?” „Megérdemled, hogy megkapd?” Ha ezekre a válaszaink „Igen!”, akkor viselkedjünk is úgy, hogy ezt sugározzuk kifelé. Tegyünk álmainkért, és tartsunk ki a végsőkig!


„Nem veszítettem el a kedvemet, mivel minden egyes sikertelen kísérlet egy újabb lépést jelent előre.” (Thomas Alva Edison)
„A folyó és a szikla összecsapásából mindig a folyó kerül ki győztesen – de nem az erejének, hanem a kitartásának köszönhetően!” (H. Jackson Brown)
„A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni.” (Nelson Mandela)

Hozzászólások

@

Küldés