Emberségből elégtelen

Jády Mónika  2006.11.4. 20:26

Egy lány rosszul lett a buszban – senki sem próbált segíteni neki…

Nemrégiben fültanúja voltam egy húsz év körüli lány telefonbeszélgetésének. Épp azt mesélte valakinek, hogy (betegségéből kifolyólag) reggel rosszul lett a buszban. Mindenki őt bámulta, de senki nem próbált neki segíteni rajta, még csak meg sem kérdezték őt, mit tehetnének…

-- Ezentúl én sem segítek senkinek soha többé – mondta keserűen. (De, ha jólelkű, bizonyára nem gondolhatta komolyan.)

El tudtam képzelni, mit érezhetett ez a lány, és dühös voltam mindazokra, akik tétlenül nézték a segítségre szorulót. Ugyanígy tehetetlen dühöt éreztem, amikor pár évvel ezelőtt azt a hírt olvastam az újságban, hogy a szlovák fővárosban (az egyik kórház közelében) az utcán fekve hagytak meghalni egy bácsit. Az elegánsan felöltözött idős úr az egészségügyi intézménybe tartott, de útközben rosszul lett, és összeesett. Ki tudja, hányan mentek el mellette közönyösen…?

És ugyanígy nyomást éreztem a gyomromban, amikor egy ismerősömtől azt hallottam, hogy az egyik fővárosi tömegközlekedési eszközön, amikor egy diáklány észrevette, hogy épp kirabolták, mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. A lány sírva követelte vissza az iratait és a pénztárcáját a mellette álló zsebestől, aki közben már nyilván lepasszolta a zsákmányt a bűntársainak. Szemfüles ismerősöm ki is szúrta a másik két gyanús alakot, és a többi utas segítségét kérte, hogy ne engedjék őket leszállni. Kérése azonban süket fülekre talált. (Mellesleg dugig volt a busz, és nem egy keménykötésű fiatal férfi utazott rajta, aki feltartóztathatta volna a két, ajtó felé tolakodó suhancot, amíg rendőrt nem hívnak.) A busz a megállóhoz ért, az ajtó kinyílt, és már ott sem voltak a tolvajok.

Teljesen lehangolódtam, ahogy eszembe jutottak ezek a történetek. Ennyire nem törődünk egymással?!

De aztán eszembe jutott egy pozitív példa is. Egy téli délutánon a buszmegállóba érve egy földön fekvő bácsit láttam, aki körül többen is guggoltak. Az egyikük – egy fiatalember – azonnal hívta a mentőket, valaki más a vérző fejű bácsit kérdezgette, és vigyázott a táskáira. Elég sokáig kellett várni a mentőre, de nem hagyták magára a szerencsétlenül járt öreget. Sőt, amikor végre megérkeztek a mentősök, az őket hívó fiatalember szóvá is tette, hogy hol voltak ilyen sokáig, már csak az hiányzik, hogy a bácsi még meg is fázzon!

Lám, mégis vannak még jó emberek! Ám sokszor úgy tűnik, mintha többen lennének azok, akiket hidegen hagy mások kiszolgáltatottságának, szenvedésének látványa. Vajon eszükbe jut néha: mi lenne, ha ők vagy valamelyik családtagjuk kerülne hasonló helyzetbe?

Hozzászólások

@

Küldés