Gazdag vagyok

Bányai Ilona  2013.5.10. 4:15

Az élet kereke forog: egyszer fent, egyszer lent.

Szerencsés ember az – ha van ilyen egyáltalán –, akinek az életében nincsenek hullámvölgyek. A sors, a legnagyobb játékmester, olyan váratlan helyzeteket produkál, amilyeneket el sem bírnánk képzelni. Betegség, csalódás, veszteség, bánat; mind-mind elérhet valamennyiünket.

Ilyenkor az első gondolat: miért? És a válasz nem mindig nyilvánvaló.

Gyermekkoromtól nyitott, érdeklődő a természetem. Könnyen barátkozom, mindenkit szívesen meghallgatok, igaz, ezzel sokan vissza is éltek. Nem bántam, mert tényleg érdekelnek az emberek, és ezt az őszinte érdeklődést legtöbben megérzik és viszonozzák. Előfordult, hogy frissen hozzánk került kolléganő pár óra után élete legfőbb problémájára kért tanácsot tőlem. A munkanélküli, válófélben lévő, perben álló, problémával küszködő rokonok, kollégák, szomszédok, ismerősök mindig megtaláltak. Meghallgattam a bajaikat, aztán igyekeztem a tőlem telhető legjobb tanácsot adni. Amit vagy megfogadtak, vagy nem. Legtöbbször már az is elég volt, hogy valakinek elmondhatták. Ha esetleg segíteni is tudtam, az már külön öröm volt.



Volt olyan ismerősöm, akinek óvodás kisfia, amint meghallotta, velem beszél az anyukája, hozta neki a telefonhoz a kissámlit, mert tudta, hogy hosszú beszélgetés lesz… Gyakran megfordult a fejemben, hogy ha én szorulnék fizikai vagy lelki segítségre, vajon találnék-e?

Aztán eljött az a nap Ültem a számítógép előtt, telefonnal a kezemben, és nem tudtam, kit hívjak. Bepötyögtem egy számot: régi kolléganőmét, akit pályáján segítettem, és akivel évekig együtt jártunk színházba, koncertekre. – Jaj, ne is mondd, nem bírom hallani se! Majd beszélünk – Puff! Hát, ez talán nem volt igazi barátság. Igaz, később többször telefonált, próbált elhívni ide-oda, de az akkor már nem számított.

Következő szám: gyerekkori barátnőmé, még a szülővárosomból. Statisztáltam első házasságkötésénél és második válásánál, belevont gyermeknevelési problémáiba és párkeresési próbálkozásaiba. – Most sietek, mert kirándulni megyünk a klubbal! Majd a jövő héten ugorj fel, ha erre jársz! – Ez se jött be.

Mint ahogy a harmadik, negyedik és a sokadik sem.

Aztán egyszer csörgött a telefonom. Egy nem túl régi ismerős hívott: – Hallottam, mi történt. Jól vagy? Tudok valamiben segíteni? – Ez aztán a meglepetés! A sok csalódás, majdnem-barát után egy igazi érdeklődő, segítőkész ember! Kicsit javított a kedvemen.

Aztán ahogy az idő telt, lassan-lassan előkerültek az igaziak: a húsz évvel ezelőtti íróasztal-szomszéd. Egy másik gyerekkori barátnő, akivel tíz-tizenkét évesen elszöktünk a szomszéd faluba, szívrohamot hozva szegény szüleinkre. Párom fiatal munkatársnője, aki bajban-betegségben mellettünk állt, és családjának fogadott minket. És persze a régi haver, akivel harmincegynéhány éve, tini korunkban könyveket cserélgettünk, és írásokat elemeztünk.

Nem jutottam általuk álláshoz, pénzhez, egzisztenciához. Azt kaptam tőlük, amire mindenekfölött szükségem volt: együttérzést, jó tanácsot, önbizalmat és szeretetet. Értelmet a mindennapoknak és hitet, hogy legyen erőm folytatni, és, ha kell, újrakezdeni az életemet.

Azt hiszem, gazdag vagyok.

Hozzászólások

@

Küldés