Hajléktalan

Nagy Erika 2012.2.1. 6:21

Vannak élethelyzetek, melyek ugyancsak elgondolkodtatják az embert.

Amikor azt olvastam a minap, hogy Magyarországon megszavazták azt a törvényt, miszerint a hajléktalanokat, ha az utcán élnek, pénzbírságra vagy szabadságvesztésre is ítélhetik, bár nem akartam, mégis mosoly fakadt az arcomon.

Azért, mert magam előtt láttam a képet, amint a szakadt külsejű hajléktalan leperkálja a ropogós bankókat a hatóságnak. S ha éppen nincs nála mondjuk százötvenezer forint, akkor irány a dutyi. Eszembe jutott pár történet, így az is, amikor a hajléktalan egy épület előtt „parkolt“ bevásárló kocsit kötött el, és azon igyekezett, hogy visszavigye az eredeti helyére. De mivel nem tudta elolvasni, hogy melyik üzletlánchoz tartozik, ide-oda bolyongott a városban. Olyan büszkén tolta a járgányt, mintha a legmenőbb kocsicsodával száguldozott volna. Mikor megkérdezték tőle, hogy honnan hozta el, csak azt hajtogatta, hogy oda viszi, ahová való, majd fülig vigyorral, pajkosan csillogó szemmel hozzátette: „Testvér, ötven cent van benne“! A világ összes kincse volt az a számára, úgy örült neki, mint más a lottó főnyereménynek.

Az is eszembe jutott, amint nemrégiben egy előttem siető hölgyet állított meg a kormos, borzas, szebb napokat megélt számkivetett. Szegény hölgy megpróbálta nagy ívben kikerülni a bűzölgő asszonyt, de az csak mondta a magáét, és követni kezdte: „Hajja, várjon má´ egy kicsit! Hajja... nem kertelek. A bótba vótam erősítőért meg bagóér, de nem attak. Kizavartak, hogy az a... Na jó. Nem átkozódok. Maga módosnak láccik... Hajja... az az igazság... ne siessen má, hajja...!“

Kérni akart. Melléfogott: se pénz, se pia. Én meg ezalatt egérutat nyertem…