Szoknya és katonadolog

Dráfi Emese 2009.10.16. 4:59

Nem tudom pontosan, hogyan kell fiúnak nevelni a fiút, és lánynak nevelni a lányt.

Milyen elvek és utasítások alapján? Soha nem forgattam szakkönyveket, okos emberek írásait erről a témáról. Én csak neveltem őket. A gyermekeimet. A nagyobbik fiú, a kisebbik lány.

Velük voltam mindennap: amikor járni tanultak, amikor reggelente bebújtak mellém az ágyba, és a fiam megjegyezte hogy „radiátoranya” vagyok, mert olyan jó meleg a paplan. Amikor betegek voltak, és virrasztani kellett az ágyuk mellett, amikor sírtak, amikor nevettek. Soha nem idegesítettem őket azzal, hogy: jujuj, piszkos lesz a ruhátok a homokozóban. A lányom ugyanolyan koszos lehetett, fára mászhatott, tocsoghatott a sárban, mint a fiam. És amikor nagyobbak lettek, a fiamnak is ugyanúgy el kellett mosogatnia, fel kell porszívóznia, ki kellett takarítania, mint a lányomnak.

Soha nem tettem különbséget köztük, mégis már kiskorban nyilvánvalóak voltak bizonyos jelek. A lányom, amíg iskolába nem kezdett járni, nem volt hajlandó nadrágot felvenni, mindig szoknyában járt – még télen is! A lányom ellopkodta a magas sarkú cipőimet (igaz egyszer a fiam is kipróbálta, aztán undorral a sarokba dobta közölve, hogy tiszta hülyeség, ebben nem is lehet járni,) – a fiam meg egyfolytában kalapált, szerelt, fűrészelt.A lányom állandóan királykisasszony akart lenni, a fiam Batman, vagy tini nindzsa teknőc. Nem én kényszerítettem őket ezekbe a szerepekre. Egyszerűen bennük volt, van.

Ehhez hozzájárult, amit láttak a környezetükben, és gondolom az óvó nénik, és később a tanítók is megtették a maguk hatásait, hogy: ezt ne csináld, mert ezt nem illik egy lányhoz, vagy ne sírj, mert egy fiú már csak nem fog sírni, katonadolog stb. Mellesleg ehhez hozzá kell fűznöm, hogy miért ne sírhatna egy fiú? Ha sírnia kell, hát hadd sírjon az istenadta! Semmi szégyen nincsen abban, ha egy fiú, vagy férfi sír. (Szegény, szegény férfiak! Mennyivel boldogabbak lehetnének, ha kisírhatnák ők is a fájdalmaikat!)

Az anyjuk vagyok. És talán a barátjuk is. A lányomnak biztosan. Nem volt probléma, amit ne beszéltünk volna meg. Legyen az fiús verekedős, vagy kifejezetten lányos téma. De egy dologban talán mégis különbséget tettem. A fiam a nagyobbik, immár 18 éves, a lányom 16 éves, és mint bátyra, mindig rábízom a lányomat, ha kimennek valahová szórakozni, hogy figyeljen oda rá, ha kellemetlenkedni akarna vele valaki.

És ő mindig eleget is tesz a kérésnek, nemcsak azért, hogy szót fogadjon, hanem azért is, mert szeretik egymást, és jó testvérek, amire büszke vagyok.