A művészet gyönyörködtet

Kiss Julianna 2007.6.21. 13:45

Valahogy úgy vagyunk ma a művészettel, hogy nincs rá időnk…

Az egyetem befejezése után (végzettségemet tekintve esztéta lennék) jópár hónapig koptattam a tanári katedrát.

A felsőoktatás viszonylag steril közösségéből kiesve (ahol napokig vitáztunk Michelangelo és Leonardo elsőbbségéről, Nietzche és Wagner kapcsolatáról) hirtelen belekerültem egy olyan világba, ahol a Walt Disney-féle Hercules rajzfilm számított kiindulási pontként a görög mítoszok világában. És bár szokás a dolog könnyebb végét megragadni és mindent az ifjúság műveletlenségére kenni, sikerült elkerülnöm ezt a hibát. Mert hol van a kutya elásva? A tankönyvek és szakkönyvek használhatóak, ám a kettő között valahol elvész a lényeg. Sajnálkozhatunk azon, hogy a diákok nem olvasnak, de sirámaink nem javítanak a helyzeten. Nincs mit tenni: étvágyat, igényt kell ébreszteni bennük a művészet, a szépség igénye iránt.

Csodálkozunk, mennyire eligénytelenedett a világ, pedig ez a mi (szülők) asszisztálásunk nélkül nem jöhetett volna létre. Ha az esti meseolvasás helyett nem választottuk volna a könnyebbik megoldást, a tévét, a Pindur pandúrok helyett A Négyszögletű kerek erdőt, akkor jogosan tiltakozhatnánk a média káros befolyása ellen. De így? Hisz mi magunk sem vagyunk különbek: hányszor választjuk az olvasás vagy a meghitt együttlét helyett a vibráló képernyőt?! Óvodás korú gyerekek néznek végig szülői jóváhagyással nap mint nap gyilkosságokat meg közösüléseket.

Kétségkívül, ez a kényelmesebb! Ám ha nem foglalkozunk velük, akkor ne csodálkozzunk, ha gyerekünk a reneszánsz nagy mestereinek neve hallatán a Tini nindzsa teknőcökre gondol, ha földhöz csapja Andersen meséit, mert a rajzfilmben a kis hableány nem halt meg, a bugyuta Sissi-történetekről nem is beszélve.

A Bor, mámor, Provance című (egyébként szintén kissé bugyuta) film egyik jelenetében a főhős észreveszi főnöke irodájának falán Van Gogh egyik festményét. Kérdésére a főnök elárulja, hogy ez csak másolat, az eredeti a páncélszekrényben lapul. „És mikor szokta megnézni?” – kérdezi hősünk. „-- Kinek van arra ideje!” -- hangzik a válasz. Főhősünk ekkor fordít hátat addigi életének. Mert mi értelme a szépség birtoklásnak, ha nincs időnk kiélvezni azt?

Valahogy így vagyunk ma a művészettel. Nincs rá időnk. Bár, ha jobban belegondolok, nem is nagyon tudunk mit kezdeni vele, nem értünk hozzá (mert nem tanították meg), ergo: félünk tőle. Az valami elvont dolog, ami csak a kiválasztottak kiváltsága. Egyre inkább csak arról hallani: micsoda jó befektetés egy-egy festmény vagy szobor. Megvenni, páncélszekrénybe dugni, esetleg zárt körben dicsekedni vele.

Hol vannak a régi nagy mecénások, akik a köz javára, épülésére és szépülésére ajánlották fel ingatlanjaikat, műkincseiket, könyvtárukat? Ők tudták, hogy a szépség öncélú birtoklása semmit nem ér. Minél többen gyönyörködnek benne, annál értékesebb lesz. Valahogy úgy, mint a szeretet: minél többet adunk, annál többet kapunk belőle.