A tévé a legjobb barát...

Kabók Zita 2007.6.25. 18:24

Máig gondolkodóba ejt a tévé, a televíziózás funkciója és küldetése mindennapi életünkben.

Általános iskolás koromban a barátnőmmel faliújság-felelősök voltunk. Minden hónapban más-más témáról szerkesztettük a faliújságot. Igyekeztünk, hogy a külleme magával ragadja a tekintetet. És cikkeket, képeket, véleményeket szereztünk, hogy a mondanivaló mindig érdekes, de tanulságos is legyen.

Egy tavasszal a könyv témája került a listánkra, és „A könyv a legjobb barát” címmel megszerkesztettük a faliújságot. Akkori biológiatanárunk, azóta többszörös író és műfordító, elismert közéleti személyiség, feltekintett az osztályterem végen levő óriási faliújságra és megkérdezte, hogy: hát ezt meg ki szerkesztette? Mondtuk, hogy mi. >I>Ugyanis -- folytatta tanárunk a mondanivalóját -- ki kellene javítani, hiszen bár a mondanivaló 25 évvel ezelőtt még megállta a helyét, ma már a következőképpen kellene átírni: „A tévé a legjobb barát”.

Ezen elgondolkodtam, és máig is gondolkodóba ejt a tévé, a televíziózás funkciója és küldetése mindennapi életünkben. Hova tűntek a kedvenc programjaink? A Ki mit tud?, a Táncdalfesztivál, a Tévétorna, a Panoráma a Vers Mindenkinek? Az ember manapság már csak azt hallja a buszmegállóban, hogy a Mónika show-ban hány elvált pasas szerepelt, akik a volt feleségüket kritizálták, vagy mi történt a Való Világ kapujában, kipróbáltuk-e már ezt vagy azt az új arckrémet, amit most reklámoznak, vagy hogy Győzike kislánya milyen topot viselt a Vidám Parkban és Rafaello végre megkérte-e Annabella kezét?... Az ember már-már úgy érzi, ha nem néz tévét, az emberek konverzációjába be sem tud kapcsolódni.

Azt mondják, a tévé a világot hozza közelebb, és sokan nem tudják az életüket elképzelni a kedvenc sorozatuk és programjuk nélkül. Szerintem pedig a tévé embereket taszít el egymástól. Számomra a tévé fárasztó, nem pihentető, a szemeim elfáradnak a sok villogó reklámtól, és ideges vagyok, hogyha egy filmet meg akarok nézni, azt csak 25 percnyi kéretlen reklámadaggal tekinthetem meg. Már majdnem öt éve nincs tévém, és egyáltalán nem is hiányzik. A kolléganőim és kollégáim gyakran felvetik a kérdést, akkor vajon mivel töltöm az időmet, miután hazamegyek? Mindig akad tennivalóm, még soha nem éreztem úgy, hogy márpedig most tévét szeretnék nézni – adom a választ. Nem szeretem a tévét, mert ha a hírek mennek, csendben kell lenni. Nem szeretem a tévét, mert az emberek, családok és barátok, míg azt nézik, egymástól raboljak el az időt, amit egymásra áldozhatnának, és sokkal hasznosabban is eltölthetnének együtt. Nem szeretem a tévét, mert az emberek olyan sorozatokból kivett történeteken filozofálnak, aggódnak és foglalkoznak velük, amelyek valójában meg sem történtek, és soha nem is fognak. Nem szeretem a tévét, mert bár nem vesszük észre, de átnevel bennünket, könnyen a rabjaivá válunk.

Angliában egy évig voltam gyerekvigyázó egy családnál. A gyerekek az édesapjukkal éltek, mivel az édesanyjuk meghalt. Az apa egyetemi biológiatanár, és a tévénézéssel kapcsolatban szigorú elveket vallott. (Lehet vajmi kapcsolat a hajdani biológiatanárom, az apa és a tévézés között?!) A gyerekek csakis a nekik szóló hírtévét nézhették, és egy-két mesefilmet a hétvégéken. A készülékük elég öreg volt, a videólejátszó sem működött mindig, pár kazetta pihent a polcon. Az apa nekem nem tiltotta meg, hogy ha a gyerekek (hatéves kislány és négyéves kisfiú) velem vannak, akkor nem nézhetnek tévét, de természetesen próbáltam követni az ő nevelésének fő elveit. Tehát a tévénézés nálam is ritkábban volt napirenden. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ezek a gyerekek másak, mint a többi angol gyerek. Ők órákig tudtak játszani a mászóka mellett, közben képzeletbeli boltot nyitottak, képzeletbeli házban főzőcskéztek, és az összes szülő ámult-bámult, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen hihetetlen a képzelőereje és a kreativitása.

Sajnos a tévé pont az, ami ettől megfosztja a gyerekeket -- a képzelőerőtől és a kreativitástól, ami annyira fontos a felnőttkori és mindennapi életben is. Amikor problémák százai gördülnek elénk a munkahelyen vagy a családban, és nekünk a legjobb, legegyszerűbb, legolcsóbb, de a leghatékonyabb és legjövedelmezőbb megoldást kell megtalálnunk.

Pár héttel ezelőtt szerencsém volt újra meglátogatni a családot, amelynél egykor gyerekvigyázóként dolgoztam. A gyerekekből valóságos géniuszok lettek! Helena, aki most már tízéves, zongorázik, kórusban énekel, hegedül és úszni jár. Patrik, a kisfiú, aki most nyolcéves, trombitál, szintén énekel, krikettezni jár és úszik. Amikor megkérdeztem Helenát, hogy nem unja-e ezt a sok tevékenységet, vagy nem fárasztja-e, azt mondja nem. Szívesen csinálja, imádja a zenét, és nagyon szeret olvasni is. Furcsa volt számomra, hogy lefekvés előtt nem a tévé után sírtak, hanem a könyvük fölé hajoltak és azt bújták.

A szülőnek óraisi szerepe van abban, hogy a gyereke tévéfüggővé vagy könyvmollyá válik-e, mire eléri a felnőttkort. Igaz, nem egyszerű ellenállni a sztereotípiáknak, és biztos, hogy a nem tévéző gyerekek elevenebbek, több figyelmet igényelnek, néha talán meg a „házat is szétverik”, de azt tapasztaltam, hogy azokból a gyerekekből, aki nem bámulják hosszú órákon keresztül a képernyőt, milyen értelmes, érett gondolkodású gyerekek fejlődtek.

Ezek után talán már mondanom sem kell, hogy miután az egyik barátnőm szülei megkérdezték tőlem a múlt héten, hogy nem kell-e nekem egy tévé, amelyre nekik már nincs szükségük, gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy: köszönöm, nem. Vajon ilyen ajánlatra hányan mondtak volna még nemet?

Foto: Mihály Krisztián