Ki a furcsa? Ki a más?

Kiss Adrienn Éva  2013.10.22. 3:38

Manapság semmire sem lehet azt a jelzőt használni, hogy tipikus.

Gyerekkorunk óta halljuk azt az általános szabályt, hogy mindig akadnak kivételek, hogy nem mindenki egyforma, és hogy a „más” nem feltétlenül rossz.

Mégis van olyan terület, ahol még mindig széles körben elfogadott dolog bizonyos értékek és jellemzők tipizálása.

Vegyünk például egy átlagos nagyvárosi nőt. Természetesen – előbb-utóbb – férjhez megy, gyerekeket szül, éli a „tipikus” családanya életét. Bevásárol: nem felejti el megvenni a lánya kedvenc gumimaciját; elkíséri fiát a focimeccsre, és végighallgatja századszor is férje munkahelyi történeteit. Mindezt mosolyogva és örömmel. Ezek mellett persze dolgozik – nyilvánvalóan. Magas beosztású, de nincs vezető pozícióban, hiszen akkor nem jutna ennyi idő a szeretteire. Magára keveset költ, azt is inkább megszokásból, és a látszat kedvéért. Imád főzni. Másra sem vágyik egy átdolgozott munkanap végén, mint beállni a konyhapult mögé és másfél-két óra alatt egy egyszerű, háromfogásos vacsorát rittyenteni drága családjának. Ezek után, mikor már a gyerekeket lefektette, belebújik a legszexibb fehérneműjébe, és teljesíti férje minden kívánságát.

Vagy mégsem?

Hogy valójában milyen is a fent említett „tipikus” nagyvárosi nő? Korántsem olyan, mint ahogy az előbb elképzeltük. Bár legszívesebben minden idejét családjával töltené, az egésznapos munka, és az azt követő otthoni robotolás után néha csak arra vágyik, hogy vegyen egy forró fürdőt, és egyedül lehessen néhány percig. Ehelyett folyamatosan törnie kell magát, hiszen egy anyának az a dolga, hogy mindent feláldozzon a gyermekéért; egy feleségnek az a dolga, hogy férjét mindenben támogassa; és végső soron egy „tipikus” nőnek az a dolga, hogy mindig mindenről gondoskodjon.

Vagy mégsem?

Ha ez így lenne, akkor a világ vajon tökéletes lenne? Ha minden nő teljesítené a „tipikus” nőtől elvártakat akkor mindenki boldog lenne? Mindenhol béke honolna és mindenki szeretné egymást? Kétlem. Ez egy olyan utópisztikus elképzelés, amelyet talán sosem fogunk megtapasztalni. De nincs is erre szükségünk.

Helyette inkább arra kellene törekednünk, hogy a „tipikus” női szerepeket ne tulajdonítsuk csak és kizárólag a nőkének. Mi a gond azzal, ha az apa viszi iskolába a gyerekeit? Vagy ha olykor-olykor a férj főz vacsorát, amíg a felesége megnézi a kedvenc sorozatát a tévében? Netán-tán még egy hátmasszázst is ad neki? Ettől egy nő kevésbé nő? És egy férfi kevésbé férfi?

Szerintem, azok, akik még mindig a régi korokban tipizált szerepeket tartják fontosnak bármelyik nemmel kapcsolatosan, azok nem értik az élet lényegét. Nem arról van szó, hogy legyünk keményebbek, és kevésbé nőiesek, mi nők, és nem is arról, hogy a férfiaknak kötelességük lenne minden terhet levenni a vállunkról. Csupán az tenne jót ennek az elvárásokkal és sztereotípiákkal teli világnak, hogyha néha-néha önmagunkba néznénk.

Amikor kritizálunk, esetleg szidunk valakit, mert az „furcsán”, vagy „másképpen” viselkedik, ahogyan azt megszoktuk, képzeljük magunkat a helyébe, és tegyük fel magunknak a kérdést: nem lehet, hogy én az ő helyében ugyanezt tenném?

Hozzászólások

@

Küldés