Emléknap, ami más

Kulcsár Tímea Ágnes  2013.11.26. 17:17

November 25-e volt, hétfő. A híradó balesetekről és politikai megmozdulásokról adott számot.

A reklámok fogkrémet, gyógyszert, meg a következő kvízműsort hirdették, majd felcsengett az ismerős dallam: Társadalmi célú hirdetés következik. November 25-e, a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapja – hirdeti a televízió.


A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre hirdette meg még 2008-ban azt a pályázatot, melynek folyamán megismerhettem a málenykij-robot jelenséget, illetve a három elképesztő sorssal rendelkező mártoni időst, akik átélték, túlélték a nehézségeket. Trudi nénit, Ernő és István bácsit még fiatalon vitték ki a Szovjetunióba, hosszabb, vagy relatíve rövidebb időre. Más-más területre kerültek, ki a Kaukázusra, ki hidegebb területre. Az étel kevés volt, a munka sok és nehéz.

Egy törékeny, tizennyolc év körüli lány csákánnyal a kezében próbálja elérni a napi kvótát. A fagyott föld szikrákat hány, mikor a fém lecsap rá. Mozdulni nem akar, pedig az olajvezetéknek kell a hely...

Fiatal férfi a bányában, szűk, sötét helyen. Egy magyar odalent maradt. Rászakadt a bánya. Odafent is sok a veszély, főleg a hidegtől, meg a tábori körülmények okozta betegségektől kell tartani, bár a betegeket egy év után, ha szerencséjük volt, és belefértek a létszámba, hazaküldték, csak azért, hogy egy részüket tovább deportálhassák Németországba.

Sokuk inkább maga ment ki. Féltek, hogy az oroszok újra eljönnek, és elrángatják őket, vissza a munkatáborba, de akadt olyan is, akit már nem fogadtak vissza az otthoniak.

Az indok: Politikai veszélyt jelentettek!

Döbbenten meredtem a képernyőre, mikor megütötte a fülem a málenykij-robot kifejezés. A fogalmat kevesen ismerik, nem csoda, hiszen a történelemkönyvekben jó, ha két kurta sort szentelnek a témának, az idősek pedig vagy nem mertek beszélni róla, vagy nem tudtak. Nem volt, aki kérdezősködött volna.

„Itthon az ismerősöknek elmesélte az ember, hogy, hogy volt, de hát...! Más meg nem kérdezett. Mindenki tudott valamit, az öreg Tercsi néni volt a szomszédunk, amikor ez eljött ide hozzánk estefelé, és elkezdtünk beszélgetni, hát szóba került, mert ő is máshol volt, együtt voltunk, de ő máshol dolgozott. Ott úgy volt, itt így volt, hogy hát ilyen is van. De most már lassan el lesz minden felejtve.”

A szomorú mondat sokáig csengett a fülemben, még az interjú után is. Évekig csend volt a médiában. De most, talán azzal, hogy november 25-ét az ő napjuknak szentelték, sikerül megmenteni az utolsó pillanatban történelmünk ezen töredékét, hiszen van még mesélnivaló bőven!

Hozzászólások

@

Küldés