Málenykij robot (6)

Póda Katalin  2011.3.25. 5:12

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni…

Leginkább sátáni tudatossághoz és tervszerűséghez hasonlítható az, ahogy a háború végétől kezdődően megindul az újonnan elfoglalt területeken a lelkek és testek nyomorítása. Hiú ábránd csupán, hogy a háromnapos munkára elhurcoltak utáni korosztály immár fellélegezhet, hisz őket meg a háború által lepusztított bányavidék várta. Kárpátaljáról az első csoportokat 1947 tavaszán indítják (az 1926–’27–’28-as korosztály utazik úgymond önként a szénbányákba dolgozni). A községházára, városi elöljáróságra előzőleg felhívatott fiatalokkal valóban igyekeztek aláíratni egy önkéntes munkavállalásról szóló papírt. Még az év őszén a nemrég létrehozott hadkiegészítő parancsnokságok vették kezükbe a toborozást: a fiúk immár szabályos katonai behívót kaptak.

Kárpátaljáról az utolsó nagyobb transzport 1949 tavaszán indul a szénmedencébe. (Az 1930-as ’3l-es évjáratúakkal.) Hogy hány magyar fiatal „húzott le” három kemény esztendőt a szénbányákban? Összesítő adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre. Gyakorlatilag a 18. életévét ez idő tájt betöltő minden fiatalember megkapta a behívót. De a később kézhez kapott személyi igazolványba nem került bele a „büntetve volt” bejegyzés. Talán ennyi volt a kárpótlásuk a fiataloknak a jogtalan elhurcolás miatt, mivel a donbászra elhurcoltak a későbbiekben semmilyen kárpótlást nem kaptak. 44)

A szovjet-orosz diktatúra kiépítésének következő lépcsőfokaként „törvényes és jogi” alapot kellett teremteni a kárpátaljai férfiak ezreinek etnikai alapon történő elhurcolásához és nagyrészük elpusztításához, valamint az őslakosság lelki megnyomorítását célzó különböző módszerek végrehajtásához. Ez a törekvés a hírhedt 22. számú dekrétumban testesült meg, melyet 1944. december 18-án fogadtak el. Egybehangzó vélemények szerint ― mely a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa mellett működő különleges bíróság felállításáról rendelkezik ― végzetesnek bizonyult a kárpátaljai magyarság számára.45)

A Bíróság gyorsított eljárással ítélkezett és bárkit elítélhettek, aki az előző rendszerben valamilyen posztot töltött be. Az ítélet meghozatalához nem volt szükség bizonyítékokra, vagyis ha a bíróság tagjainak saját jogfelfogása és belső meggyőződése azt sugallta, hogy a vádlott bűnös, akkor azt el lehetett ítélni. Az ítéletek ellen ― melyek 10 évig tartó fegyháztól kezdődően a vagyonelkobzáson át a főbelövésig terjedtek ― fellebbezni nem lehetett. A Néptanácsnak csak a golyó általi halálos ítéleteket kellett jóváhagyni. A következő hónapokban a tárgyalások végkimenetele önkényes ítéletek sorozata, mely tárgyalásokon az ügyvédi védelem nem lehetett jelen. Erről ugyanis a dekrétum nem rendelkezett, a vádlott nem kérhetett védelmet. Ha pedig a bíróság később néha ki is rendelt ügyvédeket, a túlélők egybehangzó tanúságai szerint azok többet ártottak védenceiknek, mint amennyit használtak. Azonban nem ez volt az egyetlen intézmény, amely a legalapvetőbb jogszabályok teljes figyelembevétele nélkül ítélkezett. 1944 októberétől egészen 1954-ig számos olyan hivatal, bíróság és ítélőszék működött, amely a „civilizált társadalom joggyakorlata legelemibb követelményének sem felelt meg.” 46)

Ezúttal az intézkedések célpontja a kárpátaljai értelmiség volt, mint az új rendszer kialakításának lehetséges akadályozó tényezői. Az ide vonatkozó állítások szerint koholt vádak ― hazaárulás, kémkedés, szovjetellenes összeesküvés, lázadás és politikai banditizmus, hazaárulók családtagjai, társadalmilag veszélyes elem ― alapján ügyvédek, papok, tanítók, hivatalnokok jelentős részét ítélték sokéves börtönre vagy golyó általi halálra, megtizedelve a kárpátaljai magyarság színe-javát. A koncepciós perek Sztálin haláláig, sőt egészen 1954-ig folytatódtak.47)

A megtorlásokért, a politikai tisztogatásért felelős intézményrendszer elemeinek kiépítésével párhuzamosan ment végbe az államosítás folyamata. A Kárpátontúli Ukrajnai Néptanács 1944. december 5-én rendeletet fogadott el, mely kimondta, hogy az egykori Magyarország és Csehszlovákia minden ingó és ingatlan tulajdona ― intézmények, termőföldek, erdők, vállalatok, üzemek, bányák ― Kárpátontúli Ukrajna tulajdonába megy át. A rendelet értelmében elkobozták addigi tulajdonosaiktól a gyárakat, üzemeket. Sokan még rosszabbul jártak, hiszen ha „kizsákmányolónak” minősítették őket, akkor házukat, ingóságukat is elvették. A „nép tulajdonává” vált üzletek és műhelyek tulajdonosai szintén hasonló sorsra jutottak, még örülhettek, ha megengedték nekik, hogy egyszerű alkalmazottként tovább dolgozhassanak. Az 1945 tavaszán elkezdett földosztásból a magyarság nagy részét kisemmizték. Az államosított földeken szovhozokat, állami gazdaságokat szerveztek. Az államosítás nem csak a termőföldekre volt érvényes, hanem a lakóházakra és a háztáji földekre is. Népi rendfenntartó osztagokat, ún. druzsinákat hoztak létre. A druzsinákat önként jelentkezőkből állították össze és állandó felügyelet alatt tartották a polgári lakosságot. Engedelmes eszközei voltak a hatalmi szerveknek, letartóztatásokat hajtottak végre, segédkeztek a férfilakosság „háromnapos munkára” való összegyűjtésében. Az volt a feladatuk, hogy „megvédjék Kárpátontúli Ukrajna lakosságát a külső és belső ellenségtől”. 48)

Mivel már emberek tízezreit hurcolták ártatlanul lágerekbe, megtizedelték a kárpátaljai értelmiség jelentős részét, de akadtak földművesek, akiket még nem távolítottak el a szocializmus építésének útjából és ráadásul volt némi magántulajdonuk is. Az első kolhozok és szovhozok már 1946-ban megjelentek és ettől kezdve a kárpátaljai lapokban egyre gyakrabban jelentek meg a kolhozrendszert dicsőítő írások. „Mintagazdasági” gyűléseket szerveztek azzal a céllal, hogy meggyőzzék a földműveseket a kollektív gazdálkodás előnyeiről. Ha ez nem működött, meggyőzőbb módszerekhez folyamodtak: egyenként hivatták fel a községházára a gazdákat, pár napig benntartották őket, bizonygatva nekik, hogy az egész országban nagyszerűen üzemelnek a kolhozok, csak éppen ő nem akar belépni. Az agitátorok otthonaikban zaklatták, fenyegették az embereket, így kényszeríttették a kolhozokba a parasztságot. Aki ellenállt és ragaszkodott a saját tulajdonához, az kuláklistára került. Pontos meghatározás a kulákokat illetően nincs sem a szovjet polgári törvénykönyvben, sem a büntetőkódexben.

Akkoriban a hivatalos szervek kaptak egy bizalmasan kezelt körlevelet, egy belső használatra szánt utasítást, melyben osztályszempontból megpróbálták meghatározni a „nép ellenségét”. Általában a bérmunkást is alkalmazó, több igavonóval rendelkező, nagyobb földterülettel bíró gazdákat illették meg ezzel a címmel. Azonban számos esetben egyetlen kritérium is elegendő volt ahhoz, hogy valaki felkerüljön a listára. Ők voltak azok, akik makacsul ragaszkodtak a saját és elődeik munkája révén szerzett javakhoz, ők voltak azok, akiket nem hozott lázba a közösben végzett gazdálkodás nagyszerűségének ragyogó eszméje, ők voltak a megátalkodott konzervatívok, akik azt vallották, hogy a kollektivizálás felelőtlen kaland, melyben nem kívántak részt venni. S ők voltak azok, akik ha fogcsikorgatva is, de előbb-utóbb mégiscsak kénytelenek voltak engedni. Kárpátalja minden falvában akadt néhány tehetősebb, a földművelésben, állattartásban jártas gazdaember. Különböző koholt vádak alapján bíróság elé állították a jómódú falusi gazdákat. Sok ezer középparasztot minősítettek kuláknak. Az esetek többségében háromévi szabadságvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték őket. Az is gyakori volt, hogy családjukkal együtt kerültek kényszermunkatáborokba, a gulágra. A pártbizottságoknak időről időre jelentést kellett küldeni, hogy ennyi és ennyi községben immár befejeződött a kollektivizálás. S emellett naponta szükséges volt bizonyítani, hogy az osztályellenességgel vívott harcban egy percig sem lankadtak el. Így aztán megtörtént, hogy azokba a falvakba, ahonnan az emberséges, higgadt vezetők, azt a jelentést továbbították a központba, hogy náluk nincsenek kulákok, a járásból, a megyéből bizottságokat küldtek ki a „nép ellenségeinek” felderítésére.

Tehát a kollektivizálás kezdete és a kulákok megjelenése egy időre esik. A 1930-as évek kulákellenes harcának leghatékonyabb módszerei kerültek alkalmazásra nálunk az 1947–1953 közötti időszakban. 49)

(Folytatjuk)

___________________________________________________________________

Jegyzetek

44) U.o. 107-108. o.
45) Dupka György: Koncepciós perek magyar elítéltjei. A sztálinizmus áldozatainak emlékkönyve. 1944-1957. Intermix kiadó, Budapest–Ungvár, 1993, 121. o.
46) Beregszászi György: „A 22. sz. dekrétum.” Bereginfo, 5. évf., 30. szám, 2001. július 30-augusztus 5., 4. o.
47) Dupka György, 1993, i. m. 122-123. o. Beregszászi György, 2001. július 30-augusztus 5. i. m. 4. o.
48) Beregszászi György: „Az élet nem állhat meg!”. Bereginfo, 5. évf., 32. szám, 2001. augusztus 13-19., 4. o.
49) Beregszászi György: „Beszolgáltatások, állami kölcsönkötvényjegyzések, kulákperek, gumipitypang és egyebek…”. Bereginfo, 5. évf., 37. szám, 2001. szeptember 17-23., 4.o.
Kovács Elemér: Élőlátók. Intermix Kiadó, Ungvár - Budapest, 1993, 109-110. o.

Hozzászólások

@

Küldés