Közvetlen példaképek

Huszár Ágnes  2013.2.11. 6:11

Akiktől a legtöbb élet-tudást megtanultam, akik okosan irányították a személyiségemet...

Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra és a gimnazista évekre, nem rémlik, hogy lett volna egy vagy pár személy, akit konkrétan példaképemnek tartottam. Az viszont egyértelmű, hogy nagyon is érzékeltem, ki az, aki hatással van rám, aki alakítja az énem, a véleményem és a gondolatvilágom.

A nevelésemben résztvevő családtagok, elsősorban a szüleim hatását éreztem. Ők lelkiismeretesen és odafigyelően gondoskodtak nemcsak a fizikai szükségleteimről, hanem a lelki és érzelmi fejlődésemről is. Eleinte természetes volt az az irányítás, ahogy formálták a személyiségem formálható részeit. Ők voltak a dominánsak, mert amiben nem volt apelláta, abban nem engedtek. Persze némi szabadságot is élveztem, mert a kisebb, nem életbevágó dolgokban átengedték nekem a döntési jogot. Amikor már nagyobbacska voltam, én választhattam a mesekönyveket, én dönthettem el, hogy milyen ruhában menjek iskolába. Arra is világosan emlékszem, hogy apukám megkérdezte tőlünk, gitáron vagy hegedűn szeretnénk-e megtanulni zenélni. Az anyukám pedig sokféle kézműves, képzőművészeti tevékenységgel foglalt le minket a szabadidőnkben, melyek során sok hasznos dolgot tanultunk meg. Bevont minket a házimunkába is, hogy az alapvető képességeink a mindennapi életben is kialakuljanak.

A szüleim maximálisan jelen voltak a középiskolás koromban is. Szelíd erőszakkal, bölcsen irányítottak, rábeszéltek néhány tevékenységre, és tiltottak néhány nekik nem tetsző dolgot. Én pedig hajlottam afelé, hogy betartsam a kéréseiket, megfeleljek nekik, és azt hiszem, e viselkedés mögött a szeretet munkált mindkét fél részéről.

Amikor eljött a tinédzserkori lázadás időszaka, talán már jól látható volt rajtam az önállóság, amibe némi konokság és valamiféle kezdődő felelősségérzet is vegyült. Úgy emlékszem, egyre nagyobb szabadságot kaptam a szüleimtől, egyre több dologban magam dönthettem, mégis néha egymásnak feszültünk, hiszen más véleményen voltunk. Ez a helyzet néha durcáskodást, néha őszinte beszélgetéseket szült, néha pedig olyan önálló cselekedeteket a részemről, amiket persze nem vallottam be. Éreztem, hogy meg kell tennem, járnom kell a magam útját, tanulnom kell az élményeimből, át kell gondolnom, mi történt, és le kell vonnom a következtetéseket. Természetesen csak évekkel később tudatosítottam, hogy bizony a „nagy” önállóskodó cselekedetek és gondolatok mögött is a családom szilárd értékrendje, a szüleim jó nevelése állt.

Az egyetemi évek szüleim tovább támogattak, de már levették a kezüket rólam, hiszen – ugyan fiatal, de – önálló felnőttként tekintettek rám. Ők is tudatosították, most már inkább rajtam áll az életem alakulása. Persze, anyukám aggódása folyamatos volt, de ez az anyai gondoskodás megmásíthatatlan állandóságából fakadt. Ekkorra teljesen kitágult a világ számomra, ami tulajdonképpen már a középiskola alatt elkezdődött. Ahogy egyre jobban magamra és az életre eszméltem, más személyek is hatással voltak rám: a kortársak kis-, a tanáraim pedig nagymértékben.

Hét-nyolc pedagógusra emlékszem, akik személyiségükkel, hozzáállásukkal formáltak. Az alapiskolai és a középiskolai magyartanárok, akik szigorúak és alapos tudást követelők voltak. Az osztályfőnökök, akik nemcsak okítottak, hanem neveltek is, közben kíváncsiak voltak a véleményünkre. És a középiskolai biológiatanárom, aki miatt a természettudományi karon kötöttem ki. Ugyanígy hatással voltak rám a zeneiskolai tanító nénik: a hegedűtanárom, a korrepetítor, aki a népzenekarunk tudását egyengette, és a néptánccsoportot vezető táncpedagógus. Ők a zeneiskolai órákon, a fellépéseken, a közös fesztiválos kirándulásokon akarva-akaratlanul alakítottak bennünket a közösségi élmény, a művészi tevékenység és a Kárpát-medence bebarangolása közben.

A szüleimen és a tanáraimon kívül említhetném még a család többi tagjait: a nagyszülőket, a nagynéniket. A legjobb barátnőket, és a körülöttem felbukkanó fiúkat, a rengeteg népzenészt és néptáncost, akikkel barátkoztam, és akiktől tanultam. Mind-mind hatással voltak rám, pozitív vagy negatív példát mutatva, közös élményeken keresztül gondolkodásra bírva engem, a fiatal lányt, olyan dolgokról beszélgetve, ami az élethez tartozik.

Visszatekintve úgy gondolom, szerencsés gyerkőc és fiatal voltam, akinek a közvetlen közeléből kerültek ki azok a felnőttek, akik példát mutattak. Akiktől a legtöbb élet-tudást megtanultam, akik okosan irányították a személyiségem, az énem alakulását, és akik elég szabad teret hagytak nekem, amikor arra volt szükségem.

Ennek kellene működnie a világban: a kis közösségek, a közvetlen környezet erejének kellene megmutatkoznia a fiatalok nevelésében, oktatásában – elsősorban pozitív, építő módon. Ha lehetne, akkor erre fordítanám a világ kerekét.

Hozzászólások

@

Küldés