Ma engem követne

Szilvási Krisztián  2013.1.8. 5:44

Végigrugdalta azt az ócska kukát a kihalt esti utcán.

A behorpadt oldalára gördült szeméttartó akkorát döndült, hogy a szomszédos ablakok rosszallóan nyíltak meg felénk. A kíváncsi tekintetek szétszaggatták a bátorságunkat, és futásnak eredtünk. Én követtem a bátyámat. Az utcán lefelé futtunkban azért még páros lábbal dobbantottunk a kiszóródott szemét hívogató közepébe, hogy a szertefröccsenő ételmaradék, papírhalom és egyéb ormótlan hulladék állati terület-megjelölésként megmaradjon. Utánunk a bűzözön!

Aztán meg beálltunk lihegni a buszmegálló védett kalickájába. Röhögtünk, mint a vadak. Az ülőhelyként szolgáló padra vetettük magunkat, bakancsos lábainkkal ottfelejtett sörös dobozokat lóbáltunk az úttest felfestéseire. Én követtem a bátyámat, hiszen királyok voltunk – a környék rosszcsont hercegei. Imponált a tiltott csínyekben megnyilvánuló csintalanság. Ám a sörös dobozok egyszer csak elfogytak, a busz nem jött, hogy meglássuk, hogyan megy a sofőrnek a szlalomozás, így a bátyám elővette a kabátja alatt féltve dugdosott festékszóró sprayt. További balhét akart. Ültünkben hátunkat a pléhlemeznek döntöttük, amely szemünkben hirtelen új funkciót kezdett hordozni. Ami lap és felület, az mind lefújható. Bátyám állásba pattant, és rázni kezdte a flakont; mire melléje ugrottam, már nyomta is a szórófejet a szürke lemezre. Krikszkrakszokat festett az üres felületre: jóízlést bántó figurákat, szépérzéket megcsúfoló nyelvi felszólításokat, viselkedést feledő gusztustalanságokat. Vele nevettem, hiszen a bátyám volt.

A pláza szerencsére még nyitva tartott. Naná, hogy útba is ejtettük. A bátyám és én, ebben a sorrendben. Ide szoktak járni a csajok, és mivel úgy éreztük, ideje lenne már járni valakivel, ilyenkor estefelé mi is ide jártunk. Eléggé felcsapott bennünk a járás-szükséglet, fűtött reményekkel sasszéztunk végig a fedett utcákon-tereken. Csajokat azonban nem találtunk. Bár akkor még nem ismertem a kifejezést, de ma azt mondanám, frusztráltak voltunk, főleg a bátyám. Aki már dühöngött is, s én vele dühöngtem, elvégre ő volt a bátyám. Kirobbantunk a plázából, s feszültségünket levezetendő, bátyám egy idős házaspárt vett célkeresztbe. Konkrétan keresztbe rakta előttük a lábát, amelyben a néni megbotlott és elesett. A bátyám nem segített, nem segítettünk. Helyette kinevettük őket, és még... Nem akartam, hogy a bátyám elvegye a néni táskáját, de a bácsi éppen próbálta felsegíteni őt a földről, a helyzet, pláne a lelkiállapotunk, kínálta magát. Nem kevésbé az idős pártól jó méterre heverő retikül. Megfosztottuk őket tőle, s bár a bácsi a bátyám után kapott, nagytestvérem kezétől durva pofont szenvedett el. Kicsit megijedtem, de tetszett, amit tett, hiszen a bátyám volt.

Ez azonban akkor volt. Ma pontosan más a helyzet. Nem rugdalok kukákat az utcán, nem hajigálok sörös dobozokat a buszmegállókban, nem fújok le festékspray-vel szabad felületeket sehol, nem lökdösök és gáncsolok el ijedt, idős embereket. Pláne nem veszem el a táskájukat, hogy utána felpofozhassam őket. Sőt, keményen közbelépek, ha ilyet látok. Mert tudom, milyen volt ilyennek lenni, s mennyire elfajulhatnak a dolgok – ha hagyjuk őket. Akkor a bátyámat követtem tűzön-vízen át, mert ő volt a bátyám. Felnéztem rá. Istenítettem. De ahogyan már mondtam: ma pontosan más a helyzet. Most ő néz fel rám. Tiszteli, hogy elismert munkám van, és szeretek dolgozni. Hogy a családom él-hal értem, én pedig értük. Hogy rendesen beszélek, viselkedem, cselekszem és élek. Hogy elítélem az erőszakot, a környezetem háborgatását, a durva és romboló dolgokat.

A bátyám ma szeretne olyan lenni, mint én. Tudja, hogy akkor bálványoztam őt, s számomra mindig az volt a helyes, ahogyan ő tett. Vagy nem tett. Mert a bátyám volt. Példát mutatott nekem, de sajnos többnyire rosszat. Fontos és nélkülözhetetlen volt, hogy erre nem sokkal később ráébredjek. Amíg nem lett tényleg késő a számomra is. A bátyám ma már mindenét feladva szeretne olyan lenni, mint én. Feltételek nélkül. Mert az a minden, amit ő ma feladhat, sajnos nem túl sok. Kevés és lényegtelen. Ma a szürke hétköznapok, az ugyanolyan arcok, a változatlan lehetőségek préselik össze a vágyait és álmait, miattuk érzi az egykor volt frusztrációt. A bátyám a saját bőrén tanulta meg, mennyire fontos a példamutatás az idősebbtől a fiatalnak, a bölcsebbtől az éretlenebbnek, a vezetőtől a vezetettnek. Szeretné, ha ma is ugyanúgy követném, természetesen nem a rosszba, hanem csakis a jóba. Szeretne még egyszer az életben példát mutatni nekem, de a rácsok mögül sajnos csak a múlt baklövéseit üldözheti az emlékeiben.

Hozzászólások

@

Küldés