Mese a Példaképről

Nagy Csivre Katalin  2013.2.22. 5:40

A távoli jövőben, mikor dúl az ivóvízhiány, az oxigén-töltőállomásokon egyre drágábban mérik a levegőt, és kvantumszámítógépek működtetik, irányítják a túlnépesedett világot.

Játszódik: valamikor a távoli jövőben, mikor dúl az ivóvízhiány, az oxigén-töltőállomásokon egyre drágábban mérik a levegőt, és kvantumszámítógépek működtetik, irányítják a túlnépesedett világot. Valamikor a távoli jövőben, amikor a kizsarolt Föld nevű bolygó éhes és szomjas. De az emberi emlékezet mélyén még homályosan dereng valami. Valamikor a távoli jövőben meséli egy anya a lányának.
– Édes lányom, feküdj csak ide az ölembe! Elmondok egy nagyon régi történetet, még ük-ükanyáink idejéből valót.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy 21. század. Az emberek ekkoriban nagyon magányosak voltak, csak keveset beszéltek egymással, családok hullottak szét a kaotikus időkben. Ez a század telis-tele volt nagyszerű hősökkel. Tetszetős és igen díszes Példaképek időszaka volt ez, akik fénylámpásként mutatták az utat sok eltévedt vagy gyengén látó, reményvesztett embernek és/vagy nagyravágyó ifjúnak. Ezek a Példaképek egyre inkább megközelíthetetlen, majdnem valószerűtlenül tökéletes nők és férfiak voltak, és egy idő után már csak nagyon kevesen találkozhattak velük személyesen. Lassan alig akadt valaki, aki személyesen is ismerhette őt: A PÉLDAKÉPet. A média, az internet és cybervilág által kreált ál-ideál, fogyasztó és könnyen fogyasztható „útmutatót”.

A Példakép már-már érinthetetlen mítosz volt, hős a javából, létét imádat és hódolat övezte. Élt ekkoriban egy lány, Panna, aki bátor volt és elszánt. És az egyetlen kételkedő. Nem hitt a Példaképben igazán. Panna egy napon úgy döntött, megkeresi, és szóra bírja az oly sokak által imádott bálványt, a fényvivő mindenkori Hőst – ki ő, s mi ő valójában? Útitársául szegődött mellé a Kíváncsiság, és a Hiúság hogy együtt felkutassák.

A néhány száz kilométer egy szempillantás alatt a lábunk alá szaladt, forró nyomokat tapostak az aszfaltba, mígnem megtalálták a nagy hegyet, ahol a Példakép lakott. Emberek tömege fonta körül a fellegekbe nyúló óriási havas sziklás hegyet, magasra szegezett kíváncsi tekintetük a Példaképet leste. Ki némán, mások hangosan, sikongatva vagy követelőzve kiabált, követelték, hogy láthassák. Ezer- s ezerféleképp mímelték, utánozták, az egekig magasztalták, sztárolták.

Volt, aki vakon, izgatott elszántsággal, a saját és mások erejét meglovagolva próbálta megmászni a hatalmas, monumentális csúcsot, hogy közelebbről csodálhassa a Bálványt, ám mindenki kísérlete sikertelen kudarcba fulladt. Sokak tűzték ki céljukként a személyes találkozást vele, de... A Példakép megközelíthetetlen volt. Aki megkísérelte elérni, az félúton biztosan odaveszett.

Példaképünk némán, szó nélkül állt a nagy hegyen, és csendben, büszkén, mámorittasan nézte az őt szólongató, követelőző embertömeget. Voltak, akik bátor harcos katonát láttak a hegy csúcsán állni, mások diadalmas élsportoló emberfeletti teljesítményeit vélték megcsillanni, valahol ott fenn.
A nők a mindenkori dívát, filmsztárt, manökent.
A férfiak démonian erős, bátor hőst, filmcsillagot, vagy dúsgazdag, idealizált nőimádó szuperhőst láttak.

Az emberek mindig egy ragyogó csillagról beszéltek.

Egy alkalommal, egy különösen hosszú és sötét éjszakán, amikor az embertömeg a hegy lábánál a csendes, békés álomvilágba merült, Panna éberen virrasztott. Most jött el a pillanat. Csend uralt mindent, elérkezettnek vélte az időt, hogy személyesen megismerje a megismerhetetlent.

Nincs magasság, csillogó hírnév hiúság nélkül. Jól tudta ezt Panna. Először a Hiúságot hívta segítségül, hogy lecsalogassa a Példaképet a nagy hegyről. De ez még nem volt elég: a Kíváncsisággal karöltve érkezett a Hiúság, arany pompába, fényűző csillogásba borulva, lassú léptekkel csalogatta le a Példaképet a nagy hegyről. Fénypompás, misztikus rituálénak tűnt minden egyes lépte, de lefele érve egyre kisebbnek és fénytelenebbnek mutatkozott a Példakép.

Pannához érkezve egész kicsike, színtelen, és egyszerű emberalaknak látszott.
– Ki vagy Te? – kérdezte Panna meglepetten.
– A Példakép. Rám aggatott jelmezek sokasága, rám vetített mítoszok, legendák és homályos vágyálmok hordozója vagyok. A virtuális valóság káprázatélménye, öncsaló gyönyörűsége. Ez vagyok én.
– Álmodom, vagy valóság, ami történik? Megérinthetlek?
– Megérinthetsz, ha tudsz. Én vagyok, az Életté Alvadt Álom. Sok tíz- és százezer ember vágyálma. Milliók kíváncsi tekintete követ. Saját vágyálmaiktól részeg emberek visszfénye vagyok, és én magányosan őrzöm ezt az ideát. Valami súlyos ok miatt száműzetésbe kerültem, a magasba, sok nehéz és szépnek álmodott drámai szerep jelmezébe zárva. Láttál, most már tudod a titkom – mondta a Példakép –, add tovább a mámorittas embereknek! Mondd meg nekik, hogy egymás felé forduljanak, tekintetüket emeljék a barátjukra, a szomszédjukra, a társaikra, rád – ne felfelé, a magasba, a semmibe!

Panna ekkor megközelítette, hogy óvatosan megérintse, de az első napsugarakban egyszer csak eltűnt a Példakép. Mire a napkorong fénye felszívta a harmatot, ismét minden szempár magasra szegeződött.

Kivéve Pannát, aki óvatosan kézen fogta a mellette álló fiút.
– Gyere, menjünk! Elmesélek valamit...
Attól kezdve ketten voltak. Majd hárman. Aztán elmondták a negyediknek is. A huszadik már önként nyújtotta feléjük kezét.

Egy napon, kiüresedett a hegy lába, a réveteg emberek lassan felébredtek, mert azon az éjjelen a Példakép utoljára tette meg az utat lefele a nagy hegyről. Nem kellett neki többé a csillagkoronás szentélytrón, a királyi rang! Visszatért saját sorsába, az emberek közé.

Attól kezdve az emberek kéz a kézben vándoroltak, fütyörészve, boldogan. Soha többé nem éltek magányosan, tudatlanságban, hiszékenységben, bálványépítő fanatizmusban.

Illusztráció: Steven: Az ideál (1999)

Hozzászólások

@

Küldés