Saját példakép
Mindig a környezetemből állítottam magam elé a példaképeimet.
Nemrég, egy felvételi interjún megkérdezték tőlem, melyik híres vezető egyéniség a példaképem, akinek esetleg a tanulmányait is olvastam. Bár ilyen jellegű könyveket gyakran olvasgatok, hirtelen senki sem jutott eszembe, hiszen mindig is a környezetemből állítottam magam elé a példaképeimet.
Az igazi értékeket azokban az emberekben találhatjuk meg, akikkel találkozunk, akiket ismerünk, hiszen az életüket közelről vizsgálhatjuk, és abból meríthetünk. Sokszor nem is vesszük észre, de automatikusan átvesszük a kollégáink vagy diáktársaink szavajárását, viselkedését, sokszor még a mozdulataikat is elsajátítjuk.
Az évek során azonban nem csak példaképekre, hanem ellen-példaképekre is szert tehettem. Ugyanis, többször voltam biztos abban, milyen NEM szeretnék lenni, minthogy milyen igen.
A legtöbb ember az iskolapad koptatása közben találkozik olyan személyiségekkel, akik megragadják képzeletét. Ezek életre szóló nyomokat, emlékeket hagyhatnak bennünk, legjobb esetben csakis pozitívat.
A legkorábbi emlékeim az általános iskolából vannak. A matematikatanárunk nem győzte csodálni és dicsérni a matematika tudományát. Szegény, mindig szomorú volt, amiért nem szerettük a tantárgyat, mert bizony nehezen birkóztunk meg vele. Mindig azt hajtogatta, mennyire gyönyörű a matematika, milyen csodálatos, amikor ráeszmélünk, hogy ugyanarra az eredményre más és más megoldással is eljuthatunk. Akkor még nem fogtuk fel, hogy amit mondott, az nemcsak a matematikára, hanem az életre is vonatkozik. Amikor senki nem választotta közülünk a kiegészítő matematika tanóráit hétfő délutánonként, rendesen kioktatott bennünket. Azzal érvelt, ha nem tanuljunk meg a matematikát, hogyan is lehetnénk jó nevelők, mérnökök, orvosok vagy tanítók? Meggyőzött bennünket, mert a következő héten mindannyian megjelentünk az óráján.
A középiskolában tovább folytatódott a példaképek „gyűjtése”. A magyar nyelv és irodalom tanárnőnk szintén nagyon elkötelezett volt a tantárgya iránt. Igyekezett, hogy a lehető legtöbbet megtanítsa nekünk. Mindig azt mondta: valószínűleg ez az utolsó alkalmunk az életben, hogy közel kerüljünk a magyar irodalomhoz, és javítsunk a meglévő intelligencia-szintünkön. Hosszadalmasan mesélt az irodalmárok életéről, műveikről – ám talán nem eléggé érdekfeszítően, mert a legtöbbször majdnem álomba szenderültünk. A lelkesedése és kitartása a hivatása mellett azonban máig megmaradt bennem.
Hasonlóan elhivatott volt az angoltanárnőnk is, aki annyira szerette a nyelvet – nem csak oktatni, de beszélni is róla –, hogy teljesen beleszerettem az angol nyelvbe. Még az sem érdekelt, ha nem értettem, csak a nyelv csengését hallgattam. Nem a tankönyv szerint vette át a tananyagot, hanem saját, külföldön tapasztalt élményeivel színesítette az órákat.
A gépírást tanító tanárnőnkre is szívesen emlékezem. Egy idősebb hölgy volt, akit mindig nagyon tiszteltünk. Mondanivalóját mindig így kezdte:
–Lányok mindig csak pontosan, szépen dolgozzatok, mert csak úgy lesztek eredményesek!
Még most is hálásak lehetünk (vagyok) neki, hiszen rengeteg időt megspórolok azzal, hogy gyorsan kezelem a billentyűzetet.
Pár éve a főnöknőm egy kommunikációs igazgató volt. Annyit dolgoztunk együtt, hogy a nyelvezetét, fogalmazási stílusát észrevétlenül is teljesen elsajátítottam, amit nem is bántam. Én írtam a leveleit, amelyek már nem szorultak javításra. Soha nem stresszelt, mindenkihez türelmes és mosolygós volt. Minden beosztottjára talált időt, miközben hol az egyik, hol a másik gyermeke miatt kellett hazaszaladnia. Mindig mindenkihez volt egy jó szava vagy egy köszönömje.
Volt egy férfi felettesem, aki nagyon szigorúan viselkedett velem a munkahelyemen. Ez sok fejtörést, sőt még félelmet is okozott számomra. Soha nem hibázhattam, és ha valamit véletlenül elmulasztottam, nyíltan és nyersen mondta meg, mit csináltam rosszul. A mércét annyira magasra tette, hogy egy idő után már szokásommá vált, hogy a hibátlan munkára törekedjek. Mindig azt mondogatta, ha nem végzem a munkámat lelkesedéssel, nincs is értelme, hagyjam abba. A történet vége az lett, hogy elpityeredett, amikor egy neves cégnél magasabb beosztású munkát kaptam (amit sokban köszönhetek az ő tanításának, és annak, hogy a példaképemmé vált).
Még most is az ő normái szerint dolgozok.
Engem a fent felsorolt emberek tanítottak meg sok mindenre, sokszor észrevétlenül. Tanításaik segítettek céljaim elérésében és alakították személyiségemet jobbá. Bár vannak olyan híres emberek, akikre érdemes felnézni, de valahogy nekem ez soha nem ment. Nem tudok olyan embert bálványozni, akinek nem ismerem az igazi múltját, a publikált sikersztorija valós változatát. A média ugyanis gyakran a hirtelen felkapott, hamis celebekkel próbálja manipulálni az életünket.
Szerencsésnek érzem magam, hogy nagyszerű emberektől tanulhattam, dolgozhattam vagy barátkozhattam velük. Bár az is lehet, hogy tanításuk/személyiségük csak számomra vált példaértékűvé.
Legyünk nyitottak, hogy mi is felfedezhessük a saját példaképeinket, hiszen rengeteg csodálatos személyiséggel találkozhatunk nap, mint nap!
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Mese a Példaképről
A távoli jövőben, mikor dúl az ivóvízhiány, az oxigén-töltőállomásokon egyre drágábban mérik a levegőt, és kvantumszámítógépek működtetik, irányítják a túlnépesedett világot.
2013.2.22.
Közvetlen példaképek
Akiktől a legtöbb élet-tudást megtanultam, akik okosan irányították a személyiségemet...
2013.2.11.
Édesanya-példakép
Szükségünk van valakire, aki vezetőként, útmutatóként szolgál számunkra, akihez segítségért fordulhatunk, akire felnézhetünk, akit tisztelhetünk és követhetünk.
2013.2.7. 13
A példaképem „én” vagyok
Példaképünk lehet az édesanyánk, a tanárnőnk, egy énekesnő, egy manöken...
2013.1.31. 17