Hogyan tovább? 2.

Bernád Emese  2006.10.26. 13:15

A szülők számára az első sokk, az önvádaskodás első hulláma után következett a második. (A pedofíliáról szóló cikk következő része.)

Az első sokk, az önvádaskodás első hulláma után -- hogy vajon miért nem bízott a fiú saját szüleiben, miért nem mondta el, mi is történt, miért nem kért tőlük segítséget --, következett a második. Imi elmesélte, hogy a „kedves bácsi” a bántalmazók régi trükkjével zsarolta: mindent rákent áldozatára.

A fájdalmas közösülés után megfenyegette: ha a történteket elmondja az édesanyjának, akkor megkeresi őt, bárhol legyen is, és amit akkor kap, az jobban fog fájni, mint első alkalommal. Nem beszélve arról, hogy anyukája megbetegszik a gyerekes hazudozásaitól. Végeredményben pedig a fiú önszántából járt utána, ami azt jelenti, hogy biztosan ő is akarta.

A tettes elérte célját: a zavart, kétségbeesett fiú alól kicsúszott a talaj. Elhitte, hogy senkiben nem bízhat!

A szülők kudarcnak érezték, hogy nem tudtak gyereküknek biztonságot nyújtani, hogy a nagy bajban fiuk nem mert hozzájuk fordulni. Önmagukat hibáztatták, amiért nem tudták megvédeni gyereküket, amiért nem vették észre azokat a jeleket, amelyek pedig a napnál is világosabban tanúskodtak a történtekről.

Ám a pszichiáterek szerint nincs sablon, amely alapján felismerhető lenne az áldozat. Egy ilyen szörnyű élmény hatására minden gyerek félénkké válik, de amíg magától nem beszél, nehéz leleplezni az őt kínzó szörnyű titkot. A szakember bizonyos jelek alapján felismeri a szexuális visszaélés tényét, de a szülő nem szakember. Jellemző, hogy a szexuálisan bántalmazott gyerekek a közös játékoknál elvállalják az áldozat szerepét, gyakrabban esnek társaik zsarnokoskodásának áldozatául. Saját erőtlenségüket természetesnek veszik, önbecsülésük a nullával egyenlő, a bántalmazást megérdemelt büntetésnek tartják.

Az áldozatok nagy része kamaszkorban gyakran válik az alkohol és a drogok rabjává, ezek segítségével próbálják túltenni magukat az őket ért traumán. Környezetük többnyire ezt a modern kor rossz befolyásának tekinti, nem sejt mögötte semmiféle sötét titkot.

Imi reakciója -- elutasította az utazást, nem akart elutazni arra a helyre, ahol megtörtént a dolog – tipikusnak számít, de sajnos, a szülők nem értették meg az összefüggést. A gyerek pszichoszomatikus zavarait, rémálmait, agresszív viselkedését más gyerekekkel szemben a nem szakember nem érzékeli vészjelzésként, figyelmen kívül hagyja, és gyakran mindezeket a médiák rossz hatásának rója fel.

Iminek bizonyos értelemben szerencséje volt, hiszen egy véletlen nadrághúzás fellebbentette a fájdalmas titkot. Sok fiú viszont egyáltalán nem beszél erről, esetleg csak felnőttként, amikor a trauma következtében szexuális és pszichikai problémák lépnek fel.

A jobbik eset, ha a szülők felismerik, hogy egyedül nem birkóznak meg a dologgal, és szakember segítségét kérik. Tájainkon, ahol a pszichológus, pszichiáter szó még mindig sokak szemében a bolondokházába való belépőt jelenti, nem is olyan egyszerű ez. Az érintett család belülről sérült, ráadásul a legérzékenyebb helyen, nem beszélve arról, hogy még sokan, főleg a kisebb településeken, tartják magukat a régi mondáshoz a családi szennyesről.

Ezzel a hagyományos (rossz) neveléssel és az előítéletekkel függ össze, hogy gyakran az áldozatot teszik felelőssé a történtekért. A lányokat kirívó viselkedéssel vádolják, a fiúkra pedig a homoszexualitás sötét árnya vetődik.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés