Megkésett döntések (3)

Póda Erzsébet 2011.4.19. 4:24

„Csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét.”

A „nászút” után négy hónappal Béla valóban vett egy telket. Az építkezéshez azonban kölcsönt kellett felvennünk, hiszen nekem nem volt annyi pénzem, hogy ezt finanszírozni tudjam. Ekkor ért engem az igazi hidegzuhany, az első hatalmas veszekedésünk formájában. Béla egy napon, munka után, berontott a lakásba, és azt üvöltözte, hogy becsaptam, hogy aljas, számító nőszemély vagyok, hogy összevissza hazudoztam neki az anyagi helyzetemről. Ha ő ezt tudta volna, hogy nincs semennyi megspórolt pénzem, sőt még adósságom is van, akkor soha nem vett volna feleségül. Rettenetesen megijedtem. Csak álltam ott, és néztem, mint a moziban. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól: most mi legyen, most mi legyen? Próbáltam neki bizonygatni, hogy nem állítottam sohasem, hogy van pénzem az építkezésre, nem is az én ötletem volt, hanem az övé. De ez csak olaj volt a tűzre. Magából kikelve üvöltötte, hogy becsaptam, hazudok, ócska némber vagyok.

Aznap éjjel nem is tudtam aludni, és napokon át zakatoltak a fejemben a kérdések. Éreztem: valami nagyon nincs rendben! Eszembe jutott, hogy talán most kéne elválni, ki tudja, mit hoz a jövő, lehet csak még rosszabbat – de elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. Adjam fel az első veszekedésnél? Hisz nincs fél éve, hogy összeházasodtunk... Mit szólnának az ismerősök? Hátha jobb lesz, hátha megváltozik, hátha tényleg én nem mondtam meg elég világosan, hogy nem vagyok egy gazdag nő. A pénzemet mindig be tudtam osztani, kevésből is tudtam úgy gazdálkodni, hogy ne látszódjék az igazi anyagi helyzetem. Szépen berendezett lakásom és autóm is van, igaz csak lízingre. Talán ez tévesztette meg őt is. Elhatároztam, mindent megteszek, hogy az építkezés anyagi hátterét be tudjam biztosítani.

Mint már annyiszor az életemben, a tettek mezejére léptem. Az ismerőseim segítségével elintéztem, hogy kapjak kölcsönt az építkezésre. Sokan jöttek hozzánk segíteni (az én rokonaim, az én barátaim, az én munkatársaim) szívességből. Volt, akitől ingyen kaptunk építőanyagot, vagy ingyen vállalta a fuvarozást. Én is kivettem a részem mindenből: intézkedtem, dolgoztam, téglát cipeltem, maltert kevertem, ha kellett lyukat ástam. Nem akartam, hogy még egyszer sor kerüljön olyan csúnya veszekedésre, mint a telek megvásárlása után. Az ismerőseim pedig kezdtek furcsán nézni rám. Megjegyzéseket tettek, hogy mennyire megváltoztam. Az édesanyám egyszer azt mondta: „Lányom, ez az ember teljesen kiforgatott az énedből! Meglásd, nem lesz ennek jó vége!” De elengedtem a fülem mellett ezeket az észrevételeket – meg akartam felelni Bélának! Ő pedig teljesen kihasználta a helyzetet. Sokszor egyedül dolgoztam az építkezésen, mert ő rosszul érezte magát és otthon feküdt, tévét nézett, vagy éppen el kellett utaznia ide vagy oda. Ha valamit úgy csináltam, ahogy neki nem tetszett, akkor gúnyos megjegyzéseket tett, vagy kiabált velem. Sokat veszekedett velem a pénz miatt is, egyre felemlegette, hogy „becsaptam”. Ilyenkor a legtöbbször azt vágta a fejemhez, hogy nem tudom, milyen az igazi házasság, hiszen sose voltam még férjnél. Sokszor nagyon megbántott, de bocsánatot nem kért egyetlenegyszer sem.

Közben szinte valamennyi családtagommal összeveszett. Velük aztán én se tarthattam a kapcsolatot, csak úgy, hogy nem tudott róla. A gyerekemtől is teljesen el akart idegeníteni, ez azonban nem sikerült neki, hiszen ő az én egyetlen gyerekem, egyedül neveltem, nem engedtem (és senkinek se engedem), hogy elszakítson tőle. Ez aztán szintén állandó viták tárgyát képezte. Ha szóvá tettem neki valamit, mondjuk, hogy többet is segíthetne, vagy ezt vagy azt talán másként is meg lehetne oldani, akkor az első adandó alkalommal, amikor én hibáztam, kigúnyolt, és százszorosan visszakaptam a kritikát. Egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy Béla nem szeret engem eléggé. De a másik pillanatban azt gondoltam, talán azért ilyen, mert az építkezésben elfáradtunk, biztosan majd akkor éljük át közös örömöt, ha már a házban fogunk lakni.

A munkahelyemen hosszú évek óta tartja magát egy szokás: öten, akik egyben barátnők is vagyunk, negyedévente egyszer elmegyünk egy vacsorára – kizárólag férjek nélkül. A beköltözés előtt két héttel szintén sor került egy ilyen találkozóra. Béla foggal-körömmel meg akarta akadályozni, hogy elmenjek. Azt mondta, csak akkor mehetek, ha ő is jöhet. Hiába magyaráztam neki, hogy ez a mi esténk, ide nem szoktak férjek jönni. Ekkor már sehova se mehettem nélküle: se ismerősökhöz, se rokonokhoz, de még a testvéremhez sem. Megint nagyon összevesztünk, és amikor ennek ellenére elmentem a barátnőimmel vacsorázni, két hétig nem beszélt velem. Nagyon szenvedtem ettől az időszaktól. Mert én úgy gondoltam, minden meg lehet beszélni, és nem értettem, miért kellene megszakítanom ezt a több, mint tizenöt éve működő kedves munkahelyi szokást?

Ismét feltettem magamban a kérdést: vajon van-e értelme annak, hogy egyáltalán beköltözzek abba a házba? Aztán persze megint meggyőztem magam arról, hogy meg kell próbálni, hátha másként alakul majd minden...?

(Folytatjuk)