Megkésett döntések (6)

Póda Erzsébet  2011.6.15. 4:13

„Csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét.”

Epilógus, avagy tanulságok másoknak

Az első találkozásunkat hetek múltán követte egy második, mivel a történet mesélése az első alkalommal nagyon megviselte. Megbeszéltük, hogy még egyszer leülünk egy csésze tea mellé, s ő összegzi az általa leszűrt tanulságokat. Már nem sírt, de néha még könnybe lábadt a szeme... Azt mesélte, talált magának munkát, és a lakását is csinosítgatja. Vannak új tervei, és optimistán látja a jövőjét is.

A történetemben nincs túl sok dolog, amire büszke lehetnék – egyedül az tölt el jó érzéssel, hogy dönteni tudtam, ha megkésve is, de szerintem helyesen. Azért vállalkoztam arra, hogy a nyilvánosság elé tárom az esetemet, mert úgy látom, sok nő jár hasonló cipőben. Párkapcsolatba lépnek (hozzám hasonlóan) olyan férfiakkal, akik iránt nem éreznek semmit, vagy akik az első perctől kezdve gyanúsan és megmagyarázhatatlanul, vagy legalábbis furcsán viselkednek. Aztán vállalják a megaláztatásokat, elviselik férjük zsarnokságát, arra gondolnak, mit szólna a környezetük, ha elválnának, győzködik magukat arról, hogy ez a szeretet, elhitetik magukkal, hogy holnaptól már más lesz, hogy minden jóra fordul. De telnek a napok, hónapok, évek – és semmi sem lesz jobb. Sőt rosszabb lesz!

Ma már sokkal nyugodtabban, objektívebben nézek vissza a rosszul sikerült házasságom öt évére, akkori önmagamra, viselkedésemre, szenvedéseimre és döntéseimre. A válás után sokat bánkódtam, sokat sírtam, és voltak percek, mikor úgy éreztem, összeomlik az egész világom, semminek nincs már értelme. Ma már azonban – annak ellenére, hogy néha még sírok, ha eszembe jutnak bizonyos dolgok – azt gondolom, megtaláltam a kiutat, feltámadt bennem az életöröm, vannak tanulságaim és új terveim. Sajnálattal és némi megvetéssel gondolok arra a férfira, akivel össze sem kellett volna ismerkednem, aki az egész életét a vagyonszerzésre, harácsolásra fordítja, s kihasználja mások érzelmeit. Kicsit haragszom magamra, amiért néha elhamarkodottan, máskor megkésve hoztam meg a döntéseimet, mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy végül mégis jól döntöttem.

Szeretném mások figyelmébe ajánlani az én tanulságaimat, bár azt mondják, mindenki a saját kárán tanul... De talán vannak az olvasók közt olyanok, akik csak arra várnak, hogy valahonnan vagy valakitől megerősítést kapjanak, mert magukban, ott mélyen tudják: csak az a megoldás, ha kilépnek a kapcsolatukból! Azt tanácsolom, mindenki hallgasson a belső hangra, ami csak akkor szólal meg, ha elmélyedünk magunkban, a gondolatainkban, egyedül, csendben. Mert csak akkor szólal meg tisztán és félreérthetetlenül! Erre a hangra kell hallgatnunk, még akkor is, ha fájdalmas, kellemetlen és nehéz megtenni, amit súg! Sosem szabad magunkat alávetni mások akaratának. Tudatosítanunk kell, hogy: én is vagyok olyan értékes, mint az a másik! Sokszor és nagyon fájón, de le kell mondanunk ennek érdekében sok jóról, kényelemről is, de emberként sokkal többet érünk annál, mint hogy hagyjuk magunkat értelmetlenül megalázni! Ha a belső hangra hallgatunk, és meghozzunk helyes döntéseinket, büszkén és emelt fővel tudunk mások szemébe nézni. Sőt mások szemében is értékesebbek leszünk, még ha sokszor ezt nem is mondják ki, de ha odafigyelünk, akkor észrevesszük, megérezzük, hogy felnéznek ránk.

Mai (bár néha könnyes) szemmel nézve büszke vagyok magamra, hogy megtettem azt, amit az első veszekedésünk után (ha hallgattam volna a belső énemre, már akkor) meg kellett volna tennem: az exférjemnek kinyitni az ÉN lakásom ajtaját és megmutatni, hogy kívül tágasabb!

(Vége)

Hozzászólások

@

Küldés