Próbatétel

Vég Erzsébet 2008.2.10. 20:37

Amikor Írországba készültem, a barátaim sokat ugrattak, hogy majd egy vörös, szeplős gróffal térek haza…

De nem hoztam magammal egyetlen férfit sem. Egyrészt, mert elég feszített munkatempóban dolgoztam, nem igazán jutott idő és energia mélyebb ismeretségeket kötni. Másrészt nem is akartam. Mivel egészen a kiutazásomig, és azóta is, olyan tapasztalatokat szereztem és láttam magam körül, hogy még az azonos országban/kultúrában nevelkedett emberek közt is fényévnyi néha a különbség – úgy gondolkodásban, mint lelkiekben.

Sajnos az országunk olyan irányba halad, hogy egyre több barátomtól hallom, külföldön próbál megélhetési forrást találni. Bevallom, ha nem lennének ennyire kicsik a gyerekeim, én is nekivágnék. Nulla tőkével, szülői segítség nélkül szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni, a kölcsönt viszont nagyon rizikósnak tartom. Most már egy tévékészülék megvásárlásához is kölcsönt ajánlanak, miközben egyre többet hallunk „bedőlt hitelekről” és adóslistákról…

Éppen egy kedves barátnőm is azon gondolkozik, hogy mozgósítva régi baráti kapcsolatait, családostul kimegy külföldre. (Ő, a két gyerek, a férje és a nagymama gyerekpesztrának). Igaz, a férje minden kifogást megtalált már, hogy miért ne menjenek. Így aztán nem tudni, hogy az amúgy is ingatag házasságuk vajon túlélné-e ezt a próbatételt? De tény, hogy egy ilyen lépéshez nagy bátorság kell. És ha ezt túléli a kapcsolat, akkor talán mindent.

Tegyük fel azonban, hogy barátnőm, Kriszta, férje úgy dönt, nem utazik, és nem dolgozik külhonban. Máris előállt a „távkapcsolat” szindróma. Így Kriszti lehet, hogy egyedül megy, férjet és két kicsi gyereket legalábbis átmenetileg hátrahagyva. A kicsikkel az egyik nagymama talán tudna foglalkozni, a férj meg esetleg élné világát… aztán talán rájönne, hogy mégis Kriszta fontos neki (és persze a gyerekek), ezért összekapná magát, és a felesége után menne. Erre van kisebb esély. Szerintem (de ezt bölcsen megtartom magamnak) arra van nagyobb, hogy Kriszta találna egy jó állást, és csak egy-két év után jönne haza. Teremtene egy tűrhető egzisztenciát magának és a gyerekeknek, és valószínűleg elválna a férjétől. Ugyanezt tudom elképzelni arra az esetre is, ha Kriszti viszi a gyerekeket és a nagymamát. Talán csak annyi különbséggel, hogy tovább tartana összespórolni a pénzt. Még az is lehet, hogy végleg kint maradnának, a férje meg ki tudja, mihez kezdene itthon egyedül.

Egy távkapcsolat még gyerekek nélkül is nagy próbatétel. Maximálisan meg kell bíznunk magunkban és a másikban. A távolságot szabadságnak és nem szabadosságként kell megélni. Az esetleges függetlenséget pozitívumként kezelni, de vigyázni magunkra és a másikra. Ha úgy tetszik, őrizni a lángot. Van akinek, ez megy. Van, akinek nem hiányzik a másik fizikai közelsége és az, hogy megossza vele a mindennapjait. Nem hiányoznak a beszélgetések, a simogatások, az összebújások. Sőt sokan tudjuk, hogy a mindennapok rutinja (nyűgösen ébredek, fáradtan esem haza munkából, kimozdulnék a négy fal közül, de nem tudok a gyerekektől, stb.) negatívan hat a „hagyományos” kapcsolatra. Egy távkapcsolatban ezektől nem kell tartani. Akár még jól is elsülhet.

Minden elismerésem azoké a pároké, akik merik ezt vállalni, és közben megmaradnak egymásnak.