Távkapcsolat

Orbán Viktória 2008.2.6. 16:16

Egy őszinte történet, mely a valóságon alapszik.

Történt, hogy a Floridába utazásom előtt egy hónappal megismertem egy nagyon helyes, kedves, aranyos, őszinte fiút, akivel szinte azonnal egy hullámhosszon voltunk. Részéről talán szerelem volt első látásra, de részemről nem. Nekem idő kell ahhoz, hogy valakit tényleg megszeressek. Tetszett és jól éreztem magam vele, de az érzés, hogy kezd hiányozni, ha nem vagyok vele, hogy úgy érzem, kezdem megszeretni, csak három hét után jelentkezett. Pedig minden adandó alkalmat kihasználtunk az együttlétre, tudván, hogy egy hónap múlva már több ezer kilométer fog elválasztani minket, s csak egy év múlva láthatjuk újra egymást.

Majd eljött az utazás napja, s mi szomorú búcsút vettünk egymástól. Aztán megérkeztem New Yorkba, ami fantasztikus élményt jelentett, hiszen minden új, minden más volt. Az első egy-két napon nem is hiányzott különösebben a barátom, mivel nem volt időm ezen töprengeni, annyi újdonság, annyi új élmény vonta el a figyelmemet róla. Aztán a harmadik napon, amint New York utcáin sétáltunk, megláttam egy csókolózó párt. Akkor úgy éreztem, megszakad a szívem, és legszívesebben hazamennék.

Aztán elutaztam Floridába, a családhoz, akiknél egy évet töltöttem el, mint bébiszitter. Teltek-múltak a hetek, email emailt követett, és minden szabad percemet a barátommal töltöttem az interneten, ahol webkamerán keresztül beszélgettünk. Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy már nem is hiányzik annyira, mint előtte, a végén meg már azt, hogy nem is érzek iránta semmit. Ez két hónap leforgása alatt történt. Megmondtam neki, mi a helyzet, és ezt így nem akarom folytatni. Ő elfogadta. Mit tehetett volna mást?

Azt gondoltam, azért ment ilyen könnyen a szakítás, mert csak egy hónapja ismertem, és még nem fűztek hozzá olyan erős szálak, hogy összetarthattak volna minket.

Időközben megismerkedtem Floridában egy fiúval, akivel végül összejöttünk, és egy párt alkottunk egészen a hazautazásomig, illetve még utána is. Vele először nem is akartam járni, de valahogy megfogott a stílusa, a humora, amivel levett a lábamról. De eltelt egy hónap, mire tényleg megszerettem. Kellemesen telt az a pár együtt töltött hónap, de tudtuk, hogy lassan lejár a szerződésem, és haza kell mennem. Szóba került, hogy Floridában maradok, végül mégis a hazatérés mellett döntöttem az iskola miatt. Úgy beszéltük meg, hogy befejezem a főiskolát (egy éve), és utána visszamegyek hozzá. Mindez nagyon szépen hangzott, és mindketten hittük is, hogy így lesz. Optimistán álltam a kérdéshez.

Aztán hazajöttem, és teltek-múltak a hetek nélküle. Rettenetesen hiányzott, sokat sírtam miatta. De, ahogy múlt az idő, kezdtem megszokni, hogy nincs velem, hogy csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Még mindig hiányzott, de már nem sírtam, és ha rossz kedvem volt ez miatt, gyorsan meg tudtam magam nyugtatni.

Tavaly októberben beadtam a vízumkérelmet, hogy kimegyek és meglátogatom, mert már nem bírtuk egymás nélkül. Pont kapóra jött, hogy a legjobb barátjának és a nővérének – akik nekem is ismerőseim –, esküvője lesz, így még meghívólevelet is kaptam. Sajnos azonban elutasították a kérelmemet, és maradnom kellett. Akkor megbeszéltük, különválnak útjaink, és ha netalántán úgy alakulnának a dolgok, hogy ki tudok menni hozzá, akkor mindent újra kezdünk, vagy folytatjuk, ahol abbahagytuk. Úgy gondoltuk, nem várhatjuk el a másiktól, hogy ölbe tett kézzel várjon, és nem akartuk egymást megcsalni sem, így hát a szakítás mellett döntöttünk.

Azonban meg kell, hogy mondjam, már a vízumkérelem beadásakor is voltak kételyeim a kapcsolatunkkal kapcsolatban. Már nem voltak olyan erősek az érzelmeim, és rájöttem, biztos nem tudok várni még egy évet. Azért, mert ha van valakim, akkor szükségem van arra, hogy velem legyen, hozzábújhassak, közösen töltsük az időt stb. Ha egyedül vagyok – úgy értem, hogy éppen nincs párom –, akkor nem érzem jól magam, hiányzik a társ. Nem bírom túl sokáig partner nélkül. Kell valaki, akinek elmondhatom a gondomat-bajomat, akivel együtt szórakozhatok, aludhatok, tévézhetek. Valaki, aki ott van mellettem. Akiről tudom, ha éppen nem is vagyunk együtt, de pár órán/napon belül biztos látjuk egymást, nem pedig csak hónapok múlva.

Persze vannak az embernek barátai, szülei, testvérei, akikkel megbeszélheti a problémáját, vagy eldicsekedheti a boldogságát, sikerét, de az nem olyan, mint egy partner.

Az ember egy idő után akaratlanul is keresi a férfiak/nők társaságát, egy kis flört még nem a világ vége, és szerintem ez normális. Az emberek vágynak arra, hogy elismerjék a tehetségüket, szépségüket, jó humorukat. Jól esik nekik. Ezek hozzátartoznak az élethez. Az ember alapvetően társas lény, nem magányra született. S mivel ezt így gondolom, tudom, hogy nem lesz többé távkapcsolatom!

Közben újra egymásra találtunk az első „távkapcsolatomból” származó barátommal, akivel csupán egy hónapig voltunk együtt, mielőtt elutaztam. Most talán még nagyobb lánggal ég a szerelem köztünk, mint akkor.

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy talán nem működnek a távkapcsolatok, de újrakezdve vagy folytatva (természetesen, ha mindketten úgy akarják, és érdemesnek tartják) még minden jóra fordulhat. Újra meg lehet ismerni a másikat, szembesülni a múlttal, amit együtt töltöttünk, feleleveníteni a régi szép emlékeket…

Persze ez csak az én tapasztalatom, és biztos vannak kivételek, de ahogy mondani szokás: „A kivétel erősíti a szabályt.”

Hozzászólások

Alexandra, 21. 02. 2008 14:24:33 A Mi Távkapcsolatunkról!!!

Szeretnék az én távkapcsolatomról írni nektek! Én és a párom,mi nem régóta ismerjük egymást! Csupán most leszünk 2 hónaposak! Egy társkereső oldalán találtunk egymásra! A párom sajnos Londonban dolgozik és kinnt él! Nem mindig tud hazajönni,de ennek ellenére is megszerettem volna öt ismerni! Én kis naiv azt hittem egyszerü lesz majd a távkapcsolat,de mégsem! Az elsö találkozásunk majdnem másfél hónap ismerkedés után ugy alakult,hogy én megyek ki hozzá Londonba! Én nagyonis tudtam,ha kimegyek hozzá,akkor mi tuti egymásba szeretük,mert nagyon megfogott! Nagyon tetszik benne az érett gondolkodása a jövöre nézve! Az elsö találkozásunk óta megszerettük egymást nagyon is! Amikor egy hét után hazajöttem töle nagyon rossz volt,hogy nincs velem! De ehhez hozzá kellett szoknom! Aztán ö jött haza Magyarországra két hétre,de tudtuk,hogy megintcsak nem lehetünk együtt sokáig mert visszakell mennie és ez a tudat,mindigis az emberben marad,hogy pár nap és elkell engednem öt megint! Hát igy is volt elment vissza! Nagyon édes és aranyos volt,mert meglepett a következ hónapoban és csak ugy hazajött 5 napra! Nagyon örültem neki,de szintén az érzés nem múlt el,mert megintcsak rám tört,hogy elkell engednem! Igy is lett sajnos! De most én megyek ki hozzá,igaz két hétre,de több,mint a semmi! Nyáron két hónapot leszek kinnt nála! Mi is minden egyes nap msnezünk,webkamera,mikrofon,telefon,sms,képeslap,email!!! Így tartjuk fennt egymást,hogy igenis gondolunk egymásra! Nagyon szeretjük egymást,de a tény az,hogy nekem az iskolából még van egy évem és bekell fejeznem,nem hagyhatom ott a sulit! És ez engm kicsit leszorrit,mert nagyon sok még azaz egy év,hogy távkapcsolatban kell lenni! Szeretném vele tölteni minden egyes percet,mert halálosan oda vagyok érte,ahogy ö is értem!!! Csak az a tudat nagyon rossz,hogy csak egy éve után lehet csak elkezdeni a kettönk jövöjét épiteni!!! Sajnos egyszerre nagyon sokat akarok,talán ez a bajom! Viszont,amit kapok azt megis becsülöm! Nem szeretném elvesziteni soha! Nem tudtam,hogy ennyire rossz lesz nélküle!!!! Sokat szenvedünk,de nem gondolkodtunk még azon,hogy szakítás!!! Igen,jó lenne mindennap látni egymást...,de ha a jo Isten ezt igy hozta össze nekünk,akkor én örülök neki,mert akkor tuti van vmi célja is velünk!!! Most már azt tudom mondani,hogy igenis létezik olyan szerelem,ahol kétfél igenis szereti egymást és a távot nehezen,de letudják küzdeni!!!!! Tudom,hogy ö a Nagy Ő-m és mindent megteszek,hogy boldog legyen ö is és én is!!!! A társkeresöröl is más volt a véleményem,hogy nem létezik olyan,hogy onnan vki normális kapcsolatot akar,de kivételek vannak!!! És én rátaláltam egy Lényre és nem engedem el soha!!!! Ugyhogy csak bátorítani tudok mindenkit arra,hogy ha tényleg vki komoly kapcsolatot akar,akkor ott nem lesz probléma és a távot lelehet küzdeni,igaz nehezen,de le lehet! Pláne akkor ha még egymásba is szeretnek!!! Mit ér az élet,ha nem kell küzdeni!!! Ha minden egyszerü és könnyü volna,akkor az se lenne jó!!! Mi boldogok vagyunk,szerelmesek és távkapcsolatban élünk és ameddig ezt igy kell kibirni egymás nélkül,akkor átvészeljük,mert tudjuk,hogy mi egymáséi vagyunk!!!!

Angi, 21. 02. 2008 16:58:22 Re: A Mi Távkapcsolatunkról!!!

Az olvasottak alapján te a szerelem érzésébe vagy szerelmes... Ez eltart akár két évig is:). Nagyon jó ötlet, hogy két hónapra kiutazol hozzá! Minden percet tölts vele, akkor majd egy picivel jobban megismered az embert is, aki a szerelem mögött van! Sok sikert! A.