Mikor egyedül maradsz

Csepy Enikő 2010.5.7. 4:51

Úgy érzed megtaláltad életed szerelmét, de egy hirtelen pillanatban mégis rá kell döbbened, hogy tévedtél.

Hiába gondoltad eddig, hogy minden a legnagyobb rendben van: mégse volt. Csak látszat volt... Mintha egy világ dőlne össze benned, mikor tudatosítod, mi van készülőben. A szíved felcsúszik a torkodba, majd olyan hirtelen zuhan le egészen a gyomrodig, hogy szinte elviselhetetlenül fáj...

Aki megtapasztalta már ezt az érzést, tudja miről beszélek: arról a pillanatról, mikor rájössz, hogy az a ember, akit mindennél jobban szeretsz, épp elhagyni készül. És te csak állsz, megszólalni se tudsz a döbbenettől. Hisz álmodban se gondoltad volna, hogy ez valaha is megtörténhet veled! Úgy gondoltad, minden a legnagyobb rendben, a lehető legjobb irányban mennek a dolgok.

Az a fájdalom, amit akkor él át az ember, amikor úgy szakítanak vele, hogy szerelme a fellegek felett is magasabban szárnyal, elviselhetetlen. Csak üresség marad, a tompa érzéktelenség a környezet iránt, és a szűnni nem akaró gyötrődés, a megválaszolatlan kérdések – amelyekre válaszokat szeretnénk kapni, de sosem fogunk – és egy csepp remény, hátha minden jóra fordul. De ahogy telik az idő, tudatosítani kell, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Azt az űrt amit maga mögött hagyott, már nem lehet ugyanúgy betölteni.

Gondolataid sorra visszatérnek hozzá, emlékével fekszel, róla álmodsz, vele ébredsz. Próbálod kitörölni őt a fejedből, de hiába. Ez sose fog sikerülni... Hetek múltán azonban észreveszel egy változást: szűnni kezd az elviselhetetlen fájdalom, már nem csak körülötte forog minden gondolatod. Elkezdett gyógyulni a seb, lassan betöltődik az a bizonyos űr. De sajnos nem tökéletesen. Ezt soha senki nem is garantálta. Mert nem is lehet.

Egy igazi szerelmet sosem lehet elfelejteni. Örökké bennünk fog élni, mindig is ott fognak motoszkálni bennünk a szép emlékek, a legjobb pillanatok, és mosolyogva emlékszünk majd vissza rájuk. Hisz a végeláthatatlan sírások csak azért nem akartak szűnni, mert ezekkel a csodás pillanatokkal kínoztuk magunkat, vissza akartuk kapni őt, nem akartuk elengedni. Hisz azt hittük, ha elengedjük őt, ha továbblépünk, ezen emlékek is elillannak, feledésbe merülnek. Hisszük vagy sem, a legváratlanabb pillanatokban fognak visszatérni, mikor nem is számítunk rá.

És ez így lesz jó. A múltunk nem azért van, hogy rágódjunk rajta, emésztjük magunkat azokon a dolgokon, amik számunkra kellemetlenek voltak, és legszívesebbé meg nem történtté tennénk, hanem, hogy boldogan elmerenghessünk a felejthetetlen eseményeken. Agyunk úgyis szelektálja a tárolt információkat, emlékeket, s a rosszakat megpróbálja elzárni előlünk. Ezért van, hogy a legrosszabb szakítással végződő kapcsolatra is mosolyogva tudunk visszanézni.

Engedd el őt, könnyebb lesz nélküle! Okkal kellett, hogy ez megtörténjen. Hisz a legfontosabb, amit nem szabad elfelejteni: minden lezárt dolog után valami még jobb következik! Vésd ezt jól eszedbe: itt az idő, hogy továbblépj! Hogy elkezdődhessen a még jobb!