Szerelem (?)

Póda Erzsébet  2010.5.29. 5:47

Azt mondják, a legszebb érzés.

Volt részem benne, és mondhatom, néha tényleg az. (De ismerek ennél szebb érzést is, hála Istennek!) Gondolom, mindenki másként éli meg, bár a tapasztalatom és mások elbeszélése szerint a legtöbbször vakká és süketté teszi az embert.
A romantikusok szerint a szerelem olyan, mint egy csipkegallér, mint egy csodás naplemente, mint hűsítő ital a tikkasztó hőségben, vagy mint forró rumos tea a fagyos télben. A szerelem egész biztosan hasonlít a felsoroltakhoz – de csak egy bizonyos ideig, és csak egy bizonyos módon gondolkozó emberek számára. Azoknak, akik inkább egy általuk elképzelt világban élnek, mint a realitás talaján.
A realisták szerint a szaporodáshoz kell, nem igazán létszükségletünk, és jobb, ha a szívünk helyett az eszünket használjuk.
Talán itt is az arany középúton lehet az igazság: a szerelem bizonyos ideig és mértékig gyönyörű tud lenni, máskor jobb, ha tényleg az észérveket vesszük figyelembe, és azok alapján teszünk döntéseket.

A szerelem egy rózsaszín köd, amelynek leple alatt (vagy melynek nevében) sok rosszat is elkövetnek az emberek: bántják egymást, meggondolatlanul, vakon, néha egyenesen bután cselekszenek, téves lépéseket tesznek, féltékenykednek, hazudnak, csalnak, becsapják egymást – de a legtöbbször önmagukat. Viszont e mindent elrejtő rózsaszín köd nélkül nem szaporodna az emberiség. Jól ki van ez találva: nemhiába éppen egy bizonyos korcsoportot érint leginkább...

A szerelem szférikus magasságokba repít... De ha jobban megvizsgáljuk a jelenséget, az emberek inkább magát az érzést szeretik, aztán önmagukat, és csak ezt követően a másik embert. A szerelem egoistává tesz: egyébként miért kerülhetne sor olyan kegyetlen dolgokra a „szerelmesek” közt? Az egyik hisztériát csap azért, mert a fiúja futballmeccsre készül, a másik megtiltja kedvesének a barátnőivel való találkozást. Az egyik ki akarja sajátítani a párját, a másik a fejébe veszi, hogy majd ő „leszoktatja” erről meg arról a rossz szokásáról. Az egyik azt színleli, hogy kedvenc időtöltése a műhelyben üldögélés, ahol ügyes kezű választottja naphosszat fúr-farag, miközben inkább moziba menne, vagy csavarogna egy nagyot a városban. A másik meg azt, hogy szívesen kísérgeti barátnőjét az egyik rokontól a másikig, az egyik üzlettől a századikig, beül vele a puccos étterembe tengeri herkentyűket „csipegetni”, pedig szívesebben költené el magyaros ebédjét a sarki kiskocsmában, vagy üldögélne a tévé előtt, kezében egy üveg sörrel. Vagy a legrosszabb: a halott kapcsolatot azzal próbálja „megmenteni” „a szerelem nevében”, hogy gyermeket vállal… A szerelem előbb-utóbb mindenféle csúnya emberi játszmákba torkollik, máskülönben miért lenne ilyen magas a válási arány, és miért lenne ennyi boldogtalan (egykor vagy éppen „most” állítólag nagyon szerelmes) ember?

Az emberek egyik kapcsolatból a másikba, egyik házasságból a másikba menekülnek: egy anyának négy gyermeke van három apától, vagy fordítva. Az emberek családi élete zilált, örökös hiányérzetük van, boldogtalannak érzik magukat és a szerelemre vágynak, abban látják megmentőjüket.

Pedig nem a szerelem a megoldás a sok butaságra, amit elkövetünk. Nem a szerelem oldja meg a döntésre váró folyó ügyeinket sem. Nem a szerelem tesz boldoggá, hanem az, ha képesek vagyunk reálisan látni a világot, képesek vagyunk dolgozni önmagunkon, képesek vagyunk meglátni az élet apró örömeit: a tavaszi langymeleget, a zöldellő rétet, a városi parkban nyíló virágot, gyermekünk mosolyát, iskolai sikereit, házastársunk segítőkészségét, szüleink aggódó tekintetét, barátunk figyelmességét…

A szerelem az élet egy szép ajándéka, afféle ráadás, amit ugyanúgy meg kell becsülnünk, mint minden mást, amit a földi élet nyújt nekünk. És nem játszmázni vele, és arra használni, hogy a nevében bántsunk másokat – vagy önmagunkat!

Hozzászólások

@

Küldés