Legjobb barátnők

Posmiková Lucia  2005.3.31. 10:11

Milyen az igazi barátság? Azt mondják, olyan, amely minden akadályt legyőz, és életünk végéig kitart.

Eddig háromszor éltem át olyan kapcsolatot, amit igaz barátságnak véltem. Az volt a meggyőződésem, hogy éppen ez az a barátság, amely örök időkig fog tartani. Az idő távlatából visszatekintve, valóban nagyon jó kapcsolatok voltak, csak éppen nem tartottak örökké. Hogy miért, nem tudom, de megpróbálom megtalálni a választ, és megkeresni az okokat.

Barátságaim mindegyike egy-egy korszaka az életemnek. Az első kettő még alap- és középiskolás koromból származik. Általános iskolás koromban volt egy barátnőm, aki ugyanabban a városban élt. Együtt csavarogtunk, hülyéskedtünk, és együtt kezdtük észrevenni a fiúkat. Az utolsó közösen eltöltött iskolai évben barátságunk még szilárdabbá vált: úgy terveztük, ugyanarra a középiskolára jelentkezünk, nehogy elkerüljünk egymástól. Hiszen barátok voltunk „életre-halálra“. Azt gondoltam, mi örökké együtt maradunk. Mégis szétváltak utaink. Mindketten más-más iskolát választottunk: ő közel maradt, én pedig messze kerültem a szülővárosomtól, s kollégiumba költöztem. Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Csak hétvégenként jártam haza, és új barátaink lettek. A találkozásaink egyre ritkultak, míg átváltoztak véletlen találkozásokra a város utcáin...

Befejeztem a szakiskolát, és dolgozni kezdtem a szülővárosomban. A közelség ismét összehozott bennünket. A kapcsolatunk ugyan már közel sem olyan, mint azelőtt, mégis nagyon örülök. Éljük a saját életünket, de találunk időt és módot arra, hogy néha leüljünk egy kávéra, és elbeszélgessünk. Így vált az első legjobb barátnőm az évek elteltével a „kávézós“ barátnőmmé.

A kollégiumban sok új és jó baráttal ismerkedtem meg, de az „igazi“ barátnőre még két évet kellett várnom. A harmadik tanítási év elején a harminchármas szobába, osztálytársnőim „lakosztályába“ új lakótárs költözött. Megismerkedtünk, és megtudtam róla, hogy az én szülővárosomban járt iskolába. Ilyen messze kellett elutaznunk, hogy megismerkedhessünk egymással! Két év után már nem egyedül utaztam a vonaton hazafelé, hanem az ő társaságában. Egy idő múlva szoros barátságot kötöttünk, és egy csere lebonyolítása után a kollégiumi szobámba költözött. Már minden szabadidőnket egymással tölthettük. Lassan elválaszthatatlanokká váltunk, s azt mondták rólunk: olyanok vagyunk, mint az ikrek. Mi pedig egymás nélkül csak fél embernek éreztük magunkat. Ha a külön töltött hétvége vagy a szünetek után újra találkoztunk, alig tudtuk abbahagyni a nevetést, a bolondozást, a beszélgetéseket. Ez a barátság nagyon sokat adott nekem, de mindkettőnknek is. Segített átvészelni a csalódásainkat a szerelemben, a gondjainkat az iskolában, a problémáinkat az életben. Akkoriban igazán felszabadultnak és boldognak éreztem magam. Mi többet kívánhat az ember? Talán még a szerelmet... És éppen ez volt, ami végül majdnem örökre elválasztott bennünket egymástól.

Nem, nem az történt, hogy ugyanabba a fiúba lettünk szerelmesek!

A legjobb barátnőm a szalagavatóján megismerkedett egy fiúval. Pár találkozás után szerelem szövődött köztük. Furcsa érzéseim támadtak a randevúzgatásaik miatt, de aztán én is megismerkedtem a fiújával, és tényleg jó fejnek tartottam. Igaz, már nem töltöttük minden időnket egymással, de ez nem ártott a barátságunknak, sőt még erősebbé vált a kötelék. És örültem, hogy a barátnőm végre megtalálta a szerelmét. Nemsokára én is szerelmes lettem – méghozzá a barátnőm fiújának az öccsébe! Így tökéletes volt a harmónia – már négyesben jártunk a romantikus randevúkra. El sem lehet jobbat képzelni... A párkapcsolatok azonban nem mindig problémamentesek. A miéink sem voltak azok. Az ellentétek lassan szétromboltak mindent, és a fiúk, bár azt hiszem, nem tudatosan, elválasztottak bennünket egymástól. A csodás négyes nemsokára felbomlott.

Az utolsó iskolaév végére már teljesen elidegenedtünk egymástól. Mindketten szenvedtünk, de elég keményfejűek és büszkék voltunk ahhoz, hogy közeledjünk egymáshoz. Már nem emlékszem, melyikünk tette meg mégis az első lépést, de nem is ez a lényeg. Azután történt, hogy mindketten szakítottunk a szerelmünkkel. Amikor újra beszélgetni kezdtünk, sokat nevettünk a saját butaságainkon. Igaz, már nem vagyunk a legjobb barátnők, de sokszor találkozunk, meglátogatjuk egymást, és tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. Ő lett a „beszélgetős-nevetős“ barátnőm.

A harmadik legjobb barátságom akkor kezdődött, amikor dolgozni kezdtem. De ezt most nem részletezem aprólékosan, mert túl friss az élmény... A lényeg: már ebben a kapcsolatban is jelentkeznek apró szakadások. Remélem, csak időre van szükség, és minden a helyére rázódik. Hiszen ez a barátság is ugyanolyan fontos számomra, mint az első kettő volt.

Milyen a legjobb barátság? Olyan, mint egy aranyszál, amely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó örökre megmarad. Vigyázzunk hát a barátságainkra, még akkor is, ha néha engedünk kell, ami fájdalommal jár! De minden történésből vonjuk le magunknak a tanulságot...

Hozzászólások

@

Küldés