Majdnem határtalan Európa 1.

Tóth Zsuzsi 2007.3.19. 17:40

2004. május elsején, uniós tagságunk első napján, már rég tudtam, Olaszországban szeretnék tovább tanulni.

A hivatalos álláspont szerint erre már ugyanolyan lehetőségem, mi több jogom volt, mint bármelyik „nyugati” diáknak. Határokat csak a bürokrácia és az emberi tájékozatlanság szabott.

Első lépés az olasz követség volt – szerencsére immár Pozsony belvárosában, az elnöki palota környékén, az előző székhelyhez képest könnyen megközelíthető helyen. Meg is kellett számtalanszor közelítenem. Azt ugyanis mindenki kívülről fújta, hogy működött a hosszadalmas, de teljesíthető jelentkezési procedúra, mikor Szlovákia még nem volt az unió tagállama. Azt is, hogy május elsejétől minden sokkal, de sokkal egyszerűbb, s egy olasz diákhoz képest csak néhány különleges papírra lesz szükségem. De hogy az a kevés mi légyen, nem árulta el senki sem. 2005-ben érettségiztem, a fontos információk gyűjtését még az előző év szeptemberében elkezdtem. Az osztálytársak, ismerősök sorra beadták a papírokat a szlovák, cseh vagy magyar egyetemekre, készültek a felvételire – egyedül én nem tudtam, mi lesz velem. A kézenfekvő tanácsot, hogy a biztonság kedvéért valahová „közelre” is jelentkezzek, keményfejűségemből, eltökéltségemből adódóan nem fogadtam meg.

Az olasz nagykövetség rövid, támadhatatlan állásfoglalása kimerült abban, hogy ők semmit nem mondhatnak. Egyenesen az egyetemmel kell kapcsolatba lépnem, mint egy olasznak, ott kell utasításokat kérnem. Általános követelmények nem léteznek, mivel Olaszországban teljesen autonóm minden egyetem -- ha úgy döntenek, személyi igazolvánnyal is felvehetnek. Éjszakákat töltöttem ezek után az interneten. Elég jó olasz tudással, de kevés tapasztalattal rendelkezve minden egyes információhoz oldalak százait olvastam át, rongyosra lapozva közben a szótárt. Így esett végül a választásom a Padovai Egyetemre és annak bölcsészkarára, ám a beiratkozási lehetőségekről az ő különösen áttekinthető weboldaluk is nagyon szűkösen nyilatkozott. Meneteltem hát előre, éjjel a világhálón, nappal a telefonon lógva, ahol legtöbbször kedves, de használhatatlan, néha pedig igazán komikus vagy abszurd válaszokat kaptam:

-Üdvözöljük, központi titkárság, Padovai Egyetem.
-Szlovákiában érettségiztem, információkat szeretnék kérni a beiratkozási lehetőségekről.
-Sajnálom, ön már elkésett. A jelentkezést február végéig kellett volna leadni az adott ország olasz követségén.
-Próbáltam, de elküldtek mondván, miután uniós állam lettünk, nincs se szükség, se lehetőség a követségen keresztüli jelentkezésre.
-Elnézést, hölgyem, de Csehszlovákiát nem találom a tagállamok jegyzékében.
-Mert Csehszlovákia már nem létezik. Szlovákiát tessék keresni, annak ott kell lenni.
-Nincs időm keresgélni, ha ön uniós állampolgárnak érzi magát, kövesse az arra vonatkozó szabályokat....

S hogy melyek azok, vagy hol keresendők, már nem volt kedve, ideje elmesélni.

(Folytatjuk)