Amikor átértékelődik minden


Jády Mónika  2010.12.9. 7:32

Pontosan négy évvel ezelőtt, december közepe felé egyik este egy csomócskát fedeztem fel a felkaromban.

Majd másnap még egyet. Mindenféle lehetőség megfordult a fejemben, mitől is lehet – a legrosszabb eshetőséget kivéve. Az orvosok is tanácstalanok voltak. Ultrahangos vizsgálattal egyikük megállapította: nyirokcsomóról van szó. Viszont a sebész úgy állt neki, hogy zsírcsomót műt ki. Eközben már többször jártam a hematológián, ahol fokozatosan zárták ki a különféle betegségeket, melyek nyirokcsomó-duzzanatot okozhatnak. A kis műtéti beavatkozás után reménykedve vártam a szövettani eredményeket: mindennek rendben kell lennie! Azt mondták, három hét múlva érdeklődjem. Ám a vizsgálat eredménye nem volt sehol. Már kétszer is letelt a három hét, mire végre megérkezett, és nem állt benne semmi konkrét. Csupán egy komoly diagnózis (Hodgkin limfóma), három kérdőjellel, és a kérés, hogy küldjenek a páciensről több információt. – Mit tudnék még írni, amit eddig nem közöltem? Hogy szőke és mosolygós? – tette fel a költői kérdést a sebész. És igaza volt.

Újabb orvoslátogatások következtek. Alig vártam, hogy túlessek a CT vizsgálaton, és megkapjam a választ: másutt is található-e kóros elváltozás. Előző este megittam a kontrasztanyagot, nagy mennyiségű vízben feloldva, ahogy kellett, és éjfél után már nem mentem ki a mosdóba, ahogy kérték. (Hogy mi értelme ennek, a mai napig nem értem: Nyugat-Európában a vizsgálat előtt egy órával kell meginni a kontrasztanyagot, és nyugodtan el lehet menni a mosdóba, még közvetlenül a vizsgálat előtt is.) Reggel, a kórházba érve viszont közölték, hogy a hét végén meghibásodott a készülék... Aki még nem volt hasonló helyzetben, talán az is el tudja képzelni, mit érezhettem akkor.

A várakozás volt a legrosszabb. Nemcsak a huzatos várókban való üldögélés (az onkológián reggel kilenctől délután fél négyig várakoztam, mire sorra kerültem konzultációra), hanem az eredményre való várakozás. Mikor tudom meg, hogy egyáltalán mi a baj?! És hogy mekkora problémával állok szemben?

Mikor végre megkaptam a pontos diagnózist, szinte megkönnyebbültem. (Erre már Svájcban került sor.) Tisztában voltam vele, hogy komoly betegségem van. De azt is tudtam, hogy sikerült még az elején leleplezni, így minden esélyem megvan a gyógyulásra. Persze, valahol legbelül ott volt a félelem, és tudat alatt előjött néhányszor a kérdés: mi lesz, ha... Ám ezt igyekeztem lerendezni magamban. Bizonyára a családtagokban, barátokban, kollégákban is megfordult ugyanez a kérdés, de ők sem mutatták, ami jó dolog. Mindannyian azt sugallták, hogy hamarosan újra minden rendben lesz, és nem vonták kétségbe a döntéseimet. (A hagyományos kezelés mellett szigorú diétát tartottam, és követtem egy homeopátiával is foglalkozó doktornő tanácsait.)

Nem szerettem volna, ha valaki sajnálkozik felettem, vagy ha úgy néz rám, mint akinek a napjai meg vannak számlálva. Még manapság is akadnak sokan, akik meg sem kérdezik, milyen stádium és mennyire kezelhető, ha azt hallják: daganatos betegség. Ezért nem nagyon beszéltem róla. Akinek viszont elmondtam, mert úgy gondoltam, hogy őszinte lehetek vele vagy, mert valamilyen okból el kellett mondanom (biztosítás intézése stb.), pontosan tudta, mi a bajom. Később mégis az jutott a fülembe, hogy: „valamilyen titokzatos betegségem” van... (Ezzel utólag meg is magyarázódott pár ismerősöm furcsa viselkedése, akik alig akartak velem szóba állni, mikor megszólítottam őket az utcán – nyilván attól tartottak, hogy „rejtélyes betegségem” ragályos, és megfertőzöm őket meg a kisgyermeküket.)

Sokat gondolkoztam az életemről ebben az időben. Rá kellett jönnöm, hogy jó néhány dolgon változtatnom kell. Nem lehet mindig mindent tökéletesen elvégezni, és mindenki kedvére tenni. Rájöttem, hogy tanulni kell azoktól, akik szinte mindent lazán vesznek, és úgy alakítják az életüket, ahogy nekik a legjobb. Nem szép dolog önzőnek lenni, de az is hibát követ el – saját magával szemben –, aki túl önzetlen. Vannak helyzetek, amikor én magam vagyok a legfontosabb, és ilyenkor nem kell azon rágódni, hogy megsértődik-e a másik, ha nemet mondok, mert nincs elég erőm vagy időm valamihez. És akkor is lehet nyugodt szívvel nemet mondani egy barátnak, barátnőnek, családtagnak, ha valamihez egyáltalán nincs kedvem.

Elgondolkoztam azon, mi mindent kellene még másképp tennem, mint eddig. Nem kell mindent túl komolyan venni. Vannak dolgok, amikre csak legyinteni kell, és gyorsan elfelejteni, ahelyett, hogy problémát kreálnánk belőle. Például, nem kell hosszasan bánkódni egy sértő megjegyzés vagy egy fülünkbe visszajutó pletyka miatt, nem szabad hagyni, hogy felhúzzon és egy másik személy ellen hangoljon bennünket valaki. Mindig mindennek a pozitív oldalát kell nézni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Nem egyszerű változtatni a régi beidegződéseken. De nem is lehetetlen.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egyszer volt...

Takács Anita

Ülök az ünnepi díszben pompázó lakásban, az ablakon keresztül figyelem a szállingózó hópihéket...

2010.12.23.   


Karácsony a tévében

Dráfi Emese

Apám karácsony előtt pár héttel egy este összehívta a családot, hogy komoly beszéde van velünk.

2010.12.22.    3


Új útra lépni

Kabók Zita

Azt mondják, két életünk van.

2010.12.20.    2


Árral szemben

Halász Kata

Hiszek a nevek predesztináló erejében.

2010.12.16.  1   


Karácsonyi álomlevelek

Wolner Annamária

A karácsonyi vásárban, a forralt bortól, vaníliától és fahéjtól illatozó Vörösmarty téren sokat álmodoztam egy világról...

2010.12.10.   

A rovat további cikkei