A látszat mögött

Póda Erzsébet  2024.6.7. 22:42

A véletlen folytán került a kezembe egy nő őszinte vallomása a válásáról.

Egy vallomás arról, hogyan nyílt rá a szeme a világra, a valós életre, hogyan vált felnőtté, s miként hozott felelősségteljes döntést és döntéseket. Mivel ebben az álságos világban rég nem jutott tudomásomra hasonlóan őszinte vallomás, megkértem, írja meg nekünk – akár szerzői álnéven is – a történetét. Pár hetes gondolkodás után felhívott, és elmondta, vállalja a rövidített változatot. Kicsit mesélt arról is, milyen könnyű, egyben mennyire nehéz az élete a válás óta. Egyrészt végre nem kell minden este rettegnie későn hazatérő durva férjétől, másrészt az ő fizetése nem elég arra, hogy eltartsa önmagát és két gyermekét, ezért a szülei segítségére szorul.


A történetírásból nem lett semmi. Kaptam egy pár soros üzenetet, hogy az édesanyja nem tartja helyesnek a történet nyilvánosság elé tárását... Tolerálnom kellett a hölgy döntését, de nagyon sajnálom, hogy mások nem okulhatnak belőle.

Számomra érdekes tanulságként szolgált ez az eset. A kettős morál, a kettős mérce, az igazság és a hazugság állandó jelenlétének tanúbizonyságát adta. Persze a válás mindenkinek a magánügye. Azt kezd vele, amit akar, és amit tud. Bizonyára kevés olyan ember akad, aki a tárgyalóteremből kijövet máris a háta mögött tudja az egészet.

Az emberi kapcsolatok rendkívül érdekesek, de időnként érthetetlenek és megmagyarázhatatlanok. A házasság is egy ilyen viszony. Talán igazuk van a biológusoknak, akik azt állítják, az utódokról szól az egész. Azt választjuk magunknak, aki a mi génállományunkkal kiegészülve a „legjobb alapanyagot” biztosítja. Persze, ha ez ennyire egyszerű lenne csupán, bizonyára nem lennének meddő házaspárok. Tehát minden bizonnyal ennél többről van itt szó. Arról, hogy vágyak, álmok, elképzelések vezényelnek bennünket. A szerelem sajnos nem igazán dolgozik az emberek érdekében. Pedig milyen szép dolog lehetne! De mindent elront, mert képtelenné tesz arra, hogy sűrű ködén keresztül meglássuk a másikat, annak teljes valójában. A legtöbben talán a szerelem érzésébe szerelmesek – képzelgéseinket kivetítjük a másik emberre. Azt hisszük, majd a másik megvéd bennünket, dönt és cselekszik helyettünk, támaszkodhatunk rá és rá bízhatjuk magunkat, hogy a másiktól függ a mi boldogságunk. Amikor aztán elmúlik a szerelem, jönnek a nagy felismerések. A súrlódások, viták, veszekedések, egymás meg nem értése, bántások, sértések, békétlenségek, kegyetlenkedések. Ha pedig már ezek kerülnek túlsúlyba, vajon mennyit ér az egész?


Sokan még ma is szentnek tartják a házasság intézményét. Kígyót-békát kiáltanak azokra, akik nem bírnak tovább élni egy számukra terhes vagy fájdalmas kapcsolatban. Azt mondják, a mai ember keveset visel el, önzővé vált. Pedig a helyzet az, hogy a világ nagyot változott az utóbbi időben. Az ember lassan ráébred, nem arra született, hogy az életét gyűlölködésben, érzelmei elfojtásában, vagy a másik erőszakoskodásának elviselésében töltse – minden öröm nélkül.

Ha két embert már igazán semmi sem köti össze, igenis el kell válniuk, békén kell hagyniuk egymást. Nehezebb a helyzet, ha már gyerekeik is vannak. De a gyerek senki számára nem lehet alibi! Sem egy nő számára azért, hogy egy férfi mellette maradjon, sem a férfi számára azért, hogy megtartsa a nőt. Sajnos sokan még mindig nem élnek felnőtthöz méltó felelősségteljes életet, ezért is van az, hogy az elváltak még évekkel a válás után is játsszák kicsinyes és rosszindulatú játszmáikat. Sajnálatos és nagyon is elítélhető módon sokszor bizony a saját gyermeküket használva eszközként a másik bosszantására.

A házasság és a válás kérdése már hosszú ideje foglalkoztatja a gondolkodó nagy elméket is. Az egyetlen dolog, amire jutottak, hogy addig nem lesz béke férj és feleség közt, míg nem fognak igazi felnőttként viselkedni. A jelenlegi állapot szerint ettől még elég távol áll az ember. Inkább hagyja, hogy az élete értelmetlen vitákkal, rossz érzésekkel, testi vagy lelki szenvedésekkel teljen, mástól várva a megoldást. Pedig a megváltásra soha nem a másik által kerül sor. A változtatást csak mi magunk tudjuk elérni, komoly és nehéz döntések meghozásával, józan és felelősségteljes hozzáállással.

Sajnálom, hogy a bevezetőben említett történet nem kerülhet mások okulására. Pedig benne van a nőkre oly jellemző végtelen naivitás, a feleszmélés, a felelősségvállalás, az elszakadás és végül a döntés története, melyre hosszú évek megaláztatásai kényszerítették. És benne van az, egyébként valóban felesleges, lelkiismeret-furdalás is, valamint a gyerekek előtti szégyenkezés, amiért nem volt képes arra, hogy nőként a családot egyben tartsa. De a családot egyedül nem lehet összetartani, hiába is emlegetik oly gyakran, hogy a nő a „tűzhely őrzője”.

Mert, még ha sikerül is együtt maradniuk, a család minden tagja tudja, érzi, mi rejlik a látszat mögött: hazugság, gyűlölet, szenvedés. Annak oltárán pedig az égvilágon semmit sem érdemes feláldozni.

Hozzászólások

@

Küldés