Különös karácsony

Sábitz Katalin 2006.12.15. 10:41

Karácsony. Az év legszebb ünnepe. Mindannyiunk számára különleges nap.

Gyermekkorom egyik kedvenc mesekönyve a Panov apó különös napja volt, amiből Nagypapa szokott felolvasni nekünk. Panov apó egy magányos cipészmester volt. Műhelyét szerte a városban ismerték az emberek, és arra járva gyakran beköszöntek neki. Ekkor Panov apó szemei mindig vidáman mosolyogtak vissza kerek szemüvege mögül.

Így történt ez karácsony napján is, amikor az öreg cipészmester műhelye ablakában állva figyelte a járókelőket. S hogy miért állt az ablakban?
Az előző napon, amikor pipázás közben elbóbiskolt a karosszékében, különös álom lepte meg. Maga Jézus szólt hozzá, és megígérte neki, hogy karácsony napján meglátogatja. Amikor Panov apó felébredt, eltöprengett: „Jézus eljön az én szegényes műhelyembe? Megígérte, hogy eljön! De miről fogom felismerni? Mi lesz, ha elmegy anélkül, hogy ráismertem volna?”
Ezért ácsorgott hát az öreg suszter az ablakban, és ezért leste úgy az utcába beforduló embereket.

Többen is köszöntötték, és boldog karácsonyt kívántak neki, ő azonban hosszasan senkivel nem elegyedett szóba, hiszen magát Jézust várta.

Egyszercsak észrevett egy utcaseprőt. Megsajnálta, mert látta, hogy nagyon fázik. Behívta hát a műhelybe, leültette a tűzhely mellé, és meleg kávéval kínálta. Közben egyre csak a járókelőket kémlelte. Miután az utcaseprő hálásan elbúcsúzott, Panov apó ott maradt az ajtóban, és várt tovább.

Telt-múlt az idő. Kisvártatva egy asszony tűnt fel az utca végén, karján egy csöppnyi gyermekkel. Őket is behívta, hogy a hosszú út közben megpihenjenek és átmelegedjenek. Az asszonynak levest és kenyeret adott, a gyermeknek meg előkereste egy régi kedves emlékét, egy pár kiscipőt, ami pontosan a parányi lábakra illett. Az asszony nem győzte megköszönni Panov apó jóságát, akinek szemei vidáman csillogtak kerek szemüvege mögött. Az ajtóból még sokáig nézte távolodó vendégeit.

Közben beesteledett. „Hát mégsem jön el? Vagy amíg az utcaseprővel meg az asszonnyal törődtem, nem vettem észre?” – tűnődött magában, miután karosszékébe ült. Elszundított, és ismét különöset álmodott. Újra maga körül látta a járókelőket, akik üdvözölték, és látta az utcaseprőt, meg az asszonyt is gyermekével.

Ekkor egy hang ezt kérdezte tőle: „Nem láttál engem?”

Panov apó ekkor értette csak meg, hogy Jézus valóban ott járt nála a kicsi műhelyben, ahogy megígérte. Csak nem úgy, ahogy ő gondolta, hanem a szegény utcaseprő és az asszony képében. -- Bizony, bizony, hát mégis eljött! – sóhajtotta Panov apó, és könnyek gördültek elő kerek szemüvege mögül.

Azt hiszem, ma is sok Panov apó él a világban -- és bennem is lakik egy. Hiszen mindenkivel megtörténik néha, hogy annyira készül valamire, végül alig veszi észre a lényeget! Kialakítunk magunkban egy (sokszor hamis) képet, amihez ragaszkodunk -- így viszont félő, hogy a nagy ragaszkodásban nem ismerjük fel azt, amit -- vagy akit -- annyira vártunk. Közben beesteledik, és azt hisszük, már nem is jön el – pedig megígérte! Holott elment mellettünk…

Sokszor csodáért óhajtozunk, de olyan csodáért, ami egy csapásra megold mindent. Ami akkor és ott nyomban segít, méghozzá úgy, ahogy mi akarjuk. S ha nem így alakul, sopánkodunk, sőt kiábrándulunk az egész életből, ami szerintünk olyan nehéz és igazságtalan! Eközben pedig elmulasztunk megannyi csodát és lehetőséget, megannyi szépet és jót, megannyi ajándékot, ami nap mint nap az utunkba akad.

Jobban ki kell nyitnunk a szemünket, hogy meglássuk – és elfogadjuk -- az apró ajándékokat, az élet apró örömeit. Mert ezek jelen vannak, csak fel kell tudnunk ismerni minden egyes napon, hogy ne csupán nehéznek és igazságtalannak érezzük a világot magunk körül!

Így az ünnepekhez közel érdemes lenne mindannyiunknak elgondolkozni ezen. Hogy az ajándékvásárlás és mézeskalács sütögetés rohamában nehogy azon kapjuk magunkat: nélkülünk repült el a karácsony, amit pedig annyira vártunk!