Anyu, emlékszel?

Puha Andrea  2011.5.1. 3:45

Sötét az este, homályos a szoba. Ismét egy újabb kórház, újabb kusza folyosók...

...fertőtlenítőszagú termek, zörgő ételes kocsik, fehér fityulás nővérkék, építőkockák, havazó tévé, vigyorgó, bozontos Pumukli, pókhálók a teraszon, pókok a sarkokban. Anyu, szedd le kérlek, nyöszörgök. Anyu hajlong, csapkod, a pók menekül, csapdába esik, eltűnik. Nyugodt az álmom.

Reggel ébresztő van, anyu felöltöztet. Álmos vagyok. Dörzsölöm a szemem, anyu kezét fogom, végigbotladozom vele a folyosón. Ismerős. Itt már voltam. Befordulunk a konyhára. Tejeskávé, édes kifli lekvárral. Szeretem. Anyu mellett ülök. Sokan vagyunk. Anyukák és gyerekek. Szám előtt tartom a bögrét, kortyolgatok, közben kíváncsian nézelődöm. Reggeli után, kifelé menet belesek egy gyerekekkel teli terembe. Eszegetnek, zajonganak, körülöttük sürgölődnek a nővérkék. Furcsa.

Bőgök. Csupa nyál vagyok és piros a fejem, próbálok kievickélni az erős kezek közül, de nem tudok. Fogva tartanak, visszahúznak, tornázni kell. Gyűlölöm! Egyik lábam behajlítva a hasam alá kerül, a hátamra ránehezednek, nyomják az akupunktúrás pontjaimat. Nem is fáj annyira, inkább a tehetetlenség készít ki, meg az, hogy olyan vagyok, mint egy kicsi csomag, amit kedvük szerint hajtogatnak. Bőgök, szemrehányóan nézek anyura, de nem csinál semmit. Nem szed ki a kezek közül. Csak néz, tehetetlenül. Rosszabb volt neki, mint nekem. Csak akkor még nem tudtam.

Procedúrák. Masszázs, lézerkezelés, gyógyvíz. Ebéd. Délutáni pihenés. Játszószoba. Ondrej, a szöszke szlovák kisfiú odajön, felhúz anyu mellől, valamit beszél. Nem értem, de elkezdünk játszani. Építőkockákat rakunk egymásra, hevesen gesztikulál, ha valamit nem jól csinálok, olyankor újrakezdjük. Vidám a hangulat, tele a szoba, megy a tévé, a játékok szerteszét hevernek. Elfáradok. Leülök, anyu ölbe vesz. Ráhajtom a fejem a mellkasára, érzem, ahogyan dobog a szíve. Elálmosít. Néha beszél, érzem a duruzsolást a bőrén, a testén keresztül. Aztán felpislantok, Ondrej ott áll mellettünk, oldalt, az ajtófélfának támaszkodva. Elnéz valahová, arcára furcsán esik a fény. Csendben nézem, balsejtelem érzése kerít a hatalmába. Ondrej dacosan bámul az ablak felé, haja mintha szétolvadna a sárga fényben, fehér bőre szinte foszforeszkál. Viharok dúlnak benne, fájdalom szeli vitorláján a lélek óceánját. Záport várok, de csak egy könnycsepp jön. Nem értem, mi a baj. Nézem, ahogyan kicsordul az egyik könnycsepp, végigkúszik az arcán, lecsöppen az állán. Jön még egy, de letörli. Csak néz ki az ablakon mereven és nem értem. Nem értem, miért nem fut oda az anyukája, kapja fel, öleli át. Aztán hirtelen rám tör a felismerés. Rájövök a külön étkezős kisgyerekek rejtélyére. Egyedül vannak. Nincsen velük az anyukájuk. Ondrej teljesen egyedül van.

Vannak pillanatok, mikor belém hasít az a tudat, hogy mennyire szerencsés vagyok. Mikor megérzem, milyen nagy kincs birtokában vagyok. Mert amíg az enyém, nem igazán érzékelem, azonban, ha megérint az elvesztés lehetőségének a szele, vagy akár csak belegondolok abba, hogy egyszer nem lehet ez a kincs a birtokomban, belesajdul a szívem.

Belekapaszkodok anyuba és átsuhan rajtam a félelem, hogy mi lenne, ha én is egyedül lennék. Csak az én lábam trappolna végig a folyosókon, nem nézhetnék rá könnyáztatta arccal, hogy megnyugtasson, nem bújhatnék hozzá, nem szívhatnám magamba az anyu-illatot.

Sajnálom Ondrejt. Azt szeretném, ha vele lenne az anyukája, hogy biztonságban érezze magát, mint én. Hogy rajzoljon szívecskéket és virágokat anyák napjára, tanuljon versikéket és szavalja el neki, hogy köszöni, hogy van neki. És az anyukája örüljön, és ő is köszönje meg. És aztán, ha felnő, akkor se feledkezzen meg róla. Mint ahogy én is megírom neki, hogy fontos számomra, hogy köszönöm, hogy mellettem volt, felnevelt, sok jóra tanított. És hogy szeretném, ha sok anyák napján át velem lenne még. Mert szeretlek, anyu!

Hozzászólások

@

Küldés