Dél-Afrikában jártam (3)

Jády Mónika 2011.7.14. 4:25

Körutunk első három állomásán családias panziókban szálltunk meg. Európából odaszármazottak voltak a tulajdonosok, helyi a személyzet.

Már az első helyen megfigyeltem a reggelinél, hogy elég lassú a kiszolgálás, és nem igazán szervezettek – de udvariasak voltak. A fokvárosi szállodában is ez volt a helyzet. Hozzá kell szokni az afrikai mentalitáshoz.

A következő helyen viszont, a Sun City szabadidőközpont egyik – állítólag legjobb – hoteljében több olyan alkalmazottal is találkoztunk, akiknek még sokat kellene tanulniuk a szolgáltatóiparról és az illemről.

Késő este érkeztünk meg. Nagyon sokáig tartott, mire végre lepihenhettünk. A recepciós ugyanis váltig állította, nincs számunkra nemdohányzó szobája – bár mi kifejezetten azt kértünk már a foglalásnál. De kapunk egy jobbat és szebbet, egy lakosztályt, mondta. Egy másik alkalmazott elvezetett bennünket a szobához, ami le volt hűtve 18 fokra, és szörnyen erős dohányszag terjengett benne. Mondtuk, hogy itt nem vagyunk hajlandóak aludni, kerítsenek egy másik szobát. Kísérőnk helyeselt, hogy jogos a kérésünk, és letelefonált a portára. Közben már a csomagjaink is megérkeztek. Így már négyen vártuk, hogy történik-e valami. Újabb telefonálás, nem engedtünk a kívánságunkból. És csodák-csodájára, fél óra múlva mégis kerített valahonnan a recepciós kisasszony egy nemdohányzó szobát... (Talán borravalót kellett volna neki adni még rögtön az elején azért, amit már előre lefoglaltunk?!) Persze, ez berendezésében semmiben sem különbözött az előzőtől, csak egy alsóbb emeleten volt (ennyit az ígért szebb és jobb szobáról).

Mivel nem működött az internet, másnap felkerestük az illetékest. A nő a szemeit forgatva hallgatta végig mondandónkat, majd kijelentette, biztos mi csináltunk valamit rosszul, és egyszerűen megpróbált bennünket lerázni. Majd lajhár módjára elindult intézkedni, miután látta, hogy nem tágítunk. Végül kaptunk egy új kódot, amit úgy nyújtott át, hogy dorgáló hangnemben hozzátette: aztán nehogy megint elveszítsék! (Az előzőt se hagytuk el, de ha ez is történt volna, akkor se illik hibáztatni egy vendéget – de úgy látszik, erről ő még nem hallott.)

Az első reggelinél igyekvő volt a személyzet. Mikor végeztünk, kaptunk egy kérdőívet, hogy értékeljük a kiszolgálás gyorsaságát, udvariasságát stb. Másnap már alábbhagyott a buzgalom (épp nem volt ellenőrzés). Azért akadtak, akik így is igyekeztek rendesen végezni a dolgukat, és kedvesek voltak. Ám ez nem volt elég ahhoz, hogy pozitív legyen az összbenyomás... (Mikor Johannesburgban beszámoltunk tapasztalatainkról kínai származású idegenvezetőnknek, azt mondta, a feketék le akarják zülleszteni e gyönyörűen megépített szállodát, hogy majd aztán olcsón hozzájuthassanak. Hogy így van-e, nem tudom. Lehet, hogy van más magyarázat is arra, hogy egy nem éppen olcsó hotelben a személyzet egy része lusta, faragatlan, és zavaró tényezőként kezeli a vendéget? Talán túl nagy a szálló, és nincs a vezetőségnek áttekintése?)

Két nap strandolás után szabadságunk utolsó szakaszához érkeztünk: egy szafari – életem első szafarija – volt még hátra, amit izgatottan vártam...

(Folytatjuk)

A szerző felvétele