Dubrovniki útinapló(4/2)

Molnár Miriam  2005.9.12. 14:51

Elsétálunk a kikötőbe, nézzük a halászokat, ezután pedig az óváros felé indulunk.

4.nap, este
Az óvárosi kikötőben megtudjuk, hogy Mijet szigetére két óráig tart az út oda, plusz kettő vissza. Erre nem merek vállalkozni, barátnőm nagy bánatára. Nem kockáztathatok négy órás rosszullétet egy nap -- határoztam.

Nagyon finom fagyit eszünk a főutcán és egy dóm lépcsőjén várjuk, hogy elkezdődjön a koncert. A kisgyerekek körülöttünk, a fecskék pedig felettünk kergetőznek, hangoskodnak. Az egyik fecske meg is tisztel -- szerencsére a vállamra esik a megtiszteltetés, és nem a pólómra, így nem tesz kárt benne.

Előzőleg megkérdeztem egy Dubrovnik Summer Festival feliratú pult mögött álló hölgyet, hogy a koncertünkre itt kerül-e sor. Igen, válaszolta. Ide érkezünk tehát vissza negyed kilenc után. Egy nagy épület belső, nyitott terébe vezetnek bennünket. A nézők székeken foglalnak helyet. Mi azon csodálkozunk, hogy kaphattunk két helyet úgy, hogy az egyik a sor egyik végén, a másik a másik végén van. Kérdezzük a jegykezelőket, nézegetik a jegyeket, de csak a vállukat vonogatják. Végül két középen üresen maradt széket foglalunk el. Már ez is feltűnhetett volna, valamint az, hogy a terem közepén egy nagy zongora van. Hol fognak ezek táncolni? -- kérdezzük egyszerre, hiszen népi táncokra szól a jegyünk. De nincs gondolkodásra idő, mert máris megjelenik egy japán úriember, aki leül frakkjában a zongora mellé, és gyönyörűen játszani kezd. Most már biztosak vagyunk benne, hogy rossz helyre jöttünk. Az első szünetben, két darab előadása után, kiosonunk, és futva vesszük célba az igazi helyszínt. Messze volt, mondanom sem kell, egy várpalota tetején. Ez is a szabad ég alatt.

Egy zenekar muzsikál éppen, amikor odaérünk, örülünk, hogy nem maradunk le sokról. A színpad mögötti kis lépcsőn foglalunk helyet. Innen jól látjuk a színpadot és a készülődő táncosokat is. Minden tánc- vagy zenei blokkot angolul vezetet fel egy díszesen felöltözött leányzó. Ez az angol szöveg néhol vicces, de a lány becsületesen végigmondja.

A táncosok gyönyörű ruhákban vannak. Néhol úgy érzem, kicsit a detvai népviseletre hasonlít, néhol viszont a magyaros, egy vállra húzott kabát ismerős. A legjobban két viselet tetszik. Az egyik: barna kabátka, fehér ing, khaki nadrág és fekete cipő. A piros sapkát leszámítva olyanok a férfiak, mintha egy Calvin Kline reklámból léptek volna ki. A másik viseletben pedig minden fekete, csak az ing fehér és a sapka piros. Mintha egy pályát tévesztett katolikus pap táncolt volna, vagy annak öltözött matrózok.

A táncok közül a csilingelő csizmás a leglátványosabb. Pörögnek és forognak a fiúk, a lányok is. Négyesben, vagy még nagyobb létszámban fogják komplikált módon egymás kezét vagy derekát. Az egyik táncos számban négy fiú forog úgy, hogy néha a szélsőt felrepítik a levegőbe. Néha kimondottan akrobatikus mutatványoknak megfelelő produkciót látunk. Viccelődnek is. A lányok és a fiúk átlagban egyforma magasak -- a lányok kontyot, a fiúk rövid hajat viseltek.

Meglepő módon a zenekar nem csak zenél, hanem énekel is. Az öt idősebb férfi küllemre olyan, mintha egy kabaré számból jöttek volna éppen. Az egyik kicsi, nagy pocakkal és nagy bajusszal. A másik magas, vékony, kis kiálló pocakkal. A harmadik kicsi fejjel, kidülledt szemmel énekel. Gyönyörűen énekelnek. A szomorú számoknál az ember könnyezik, a vidámaknál jár a lába. A férfiak hangja és a hangszereik zenéje tökéletes összhangban van.

Az előadás közben egy negyedórás szünetet tartanak. Ezalatt elfoglaljuk helyünket, amelyek ideális módon helyezkednek el a színpadhoz képest. Két sorral lejjebb két lány ül előttünk. Az egyik digitális fényképezőgépével állandóan fotózza a táncosokat, majd a fotókat a mellette ülő barátnőjével nézegetik. Az előadás javáról így szerintem le is maradnak, hiszen sokkal tovább bámulják a digitális kijelzőt, mint a színpadot.

Nagy tapsvihar és többszöri ráadás után az előadás befejeződik. Az óváros márvány padlóján sietünk vissza a buszmegállóba, nehogy az utolsó buszt is elszalasszuk. Már ott is áll a hatos, amikor odaérünk. Vagy tíz ember áll még előttünk, amikor a vezető úgy ítéli meg, elég ennyi utas, és becsukja az ajtót. Húsz percet várunk a következőre, amely megint csak sárga és rozoga, de éjszaka gyorsabban célhoz ér, és nincs is benne olyan hőség. Éjfél után a lapadi sétálóutca éttermei tele vannak. Szerencsére a mi kis apartmanunk csöndes és hűvös.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés