Felföldi kalandok

Orbán Erika 2006.2.13. 20:19

Az írás szerzője tagja az 5W nemzetközi szervezetnek. Ezúttal a skóciai Felföldről és Loch Ness-ről ír.

Edinburgh-t észak felé hagyom el, átkelek a Forth 1964-ben épült hídján. A kis tengeröböl álomszép vizét sok-sok fehér vitorlás pettyezi. Ahogy átérek a hídon, máris a Felföld kapujában vagyok. Fákkal sűrűn benőtt dombok, dombok, és dombok -- ameddig a szem ellát. Meredeken leszakadó sziklafalak, rajtuk folyondár, majd dombok ismét, de már nem fáktól zöldellők, hanem hangával borított, tőzegtől barna színben pompázók, és a dombok között kisebb-nagyobb „loch”-ok, tavak, bámulatosan tiszta, fénylő víztükörrel.

Négy és fél órás utazás után érkezem Inverness-be, a Felföld fővárosába. Tipikus skóciai -- vagy mondhatnám azt is angol -- város, amit a Ness folyó szel ketté. Partján a házak régi korokról mesélnek, s a St.Andrew's katedrális nyújtja ég felé két vaskos tornyát. Vele átellenben magasodik a vár, amit egy korábbi erőd helyén emeltek 1835-ben.

A vár előtt áll Flora MacDonald szobra, aki arról híres, hogy megmentette a fiatal trónkövetelő Bonnie Prince Charlie életét. Charlie herceg az elűzött II. James skót király fia volt, s mivel apjának sehogy sem sikerült visszaküzdenie magát Skócia trónjára, a herceg elhatározta, hogy segít neki. De az angolok nem támogatták ebbéli szándékában, így a Culloden Moor-i csatában, 1746-ban vereséget szenvedett, és menekülni kényszerült. Egyik kapitánya Flora nevelőapja volt, aki rábeszélte a lányt, hogy szöktesse meg a herceget álruhában, így lett Charles-ból Betty. A legenda szerint a szöktetés olyannyira sikerült, hogy a fiatalok között szerelem is szövődött, ami természetesen nem virágozhatott ki, hisz a kor erkölcsei nem tették lehetővé, hogy egy herceg rangon alul házasodjon. Mindenesetre Flora a hősiességéért kapott egy szobrot.

Inverness-ből Drumnadrochit-ba vezet az utam: ez egy csöpp kis falu Skócia híres-hírhedt „loch”-jának, a Loch Ness-nek a partján. A falu közepén lévő buszmegállóban, egy másik 5W-s tag, Marjori vár. Marjorie nem a faluban lakik, kocsival megyünk ki a házához, ami egy dombtetőn áll, teraszáról a Loch Ness-re látni. Reggelizés közben mindig Nessit lessük -- mindhiába.

Nessit amúgy 1934-től a szigorúan védett állatok sorába emelték. A szörnyet, állítólag Szent Columba, ír szerzetes „fedezte fel” 565-ben -- akkor ment ugyan is Skóciába azzal a szándékkal, hogy megtéríti az ott lakókat. Amikor a tóhoz ért, ott éppen temetni vittek valakit. Kérdésére a gyászolók elmondták, hogy egy vízi szörny végzett a szerencsétlennel. Szent Columbának ekkor támadt az a zseniális ötlete, hogy a nélkül fogja megtéríteni ezeket az embereket, hogy akár csak egyetlen szót is kiejtene a száján. Megkért néhány embert, hogy vigyék át a túlsó partra, mert otthagyott valamit. Természetesen a szörny felmerült, hogy ismét jót lakmározzon, de ekkor Szent Columba elkezdett hadonászni a kezeivel, s azt kiáltotta: „-- Távozz tőlem, te Sátán fajzatja!” Erre a szörny azon nyomban eltűnt a tó fenekén. Arról nem szól a fáma, hogy ezek után vajon hányan tértek át Szent Columba hitére a skótok közül.

A tóról annyit érdemes tudni, hogy 37 km hosszú, 1,6 km széles, legmélyebb pontja 230 m, és átlagos vízhőmérséklete 5-6 Celsius fok. Nyugati partján áll egy ősi várrom, valaha Skócia legnagyobb vára volt: az Urquhart-kastély.

Érkezésem után pár órával Marjori kificamítja a bokáját. Így rábíz Huge-ra, a postásra, aki autóval járja be az egymástól több mérföldnyire lévő tanyákat, hogy mindenkihez eljusson a csomag, a levél és persze az újság. Huge segítségével betekintést nyerek az igazi skót Felföld mindennapjaiba. Életemben nem láttam még annyi feketefejű birkát, mint itt. És életemben nem tapasztaltam még akkora bizalmat a másik ember iránt, mint itt, ugyanis nem zárják kulcsra az ajtót. Ahol nincs otthon a tulajdonos, Huge egyszerűen benyit és otthagyja az előszoba asztalán a postát. Elképesztő!

Végül az Urquhart-kastélynál kitesz, és azt mondja, hogy kb. másfél órám van, addig bejárja azokat a helyeket, ahol még nem volt, és aztán jön vissza értem. A kastély gyönyörű: korban, és formában a mi Kinizsi-várunkhoz tudnám hasonlítani, ugyanaz a vaskos, négyszögletes lakótorony, és ugyanazok a tömör, erős falak. Nagy kár, hogy ma már csak rom -- valaha gyönyörű lehetett!

Ködös, esős szeptember végi délután indulok vissza Edinburgh-ba, hogy repülőre szállva ismét magyar földre tegyem a lábam. A visszafele úton még egyszer, utoljára rácsodálkozom a Felföld vad, érintetlen vidékére, ahol valamikor William Wallace harcolt a szabadságért.
Isten tudja – de valahogy meg tudom érteni...