Menjünk önkénteskedni! (1)

Póda Erzsébet 2024.8.23. 10:48

Közhelyes megállapítás, de sokszor tapasztalom, hogy a kívánságaink általában valami egészen más módon teljesülnek, mint ahogy azt eredetileg elképzeljük.

Egy ideje már nem tervezem sem a kirándulásokat, sem a szabadidőmet. Amit a sors kínál, és el tudom fogadni, azt el is fogadom. Így történt, hogy egy ideje nagyon vágyakoztam Indiába, pontosabban Dharamshalába, a dalai láma rezidenciájába. Akadt volna szervezett út, ám hiába szólítottam meg a barátnőimet, ismerőseimet, az utolsó pillanatban mindegyikük meggondolta magát – vagy már eleve sem akartak eljönni, csak áltattak engem (és magukat). A vágyott utazás tehát elmaradt. Bevallom: egyedül meg nekem sem volt merszem útrakelni. (Ezután felírtam a listámra Japánt is, ezt a lenyűgözően különleges országot, és ott dédelgetem máig. Lehet, hogy kifutok az időből, de nem baj, addig is maradnak a youtube-os utazási videók.)

Egy szép napon az egyik ismerősöm, Katalin, tudván a vágyakozásomról a mindenféle utazások iránt, felajánlotta, hogy ha van kedvem, velük mehetek (vele és a lányával) Spanyolországba, egy zarándokszállásra önkénteskedni. Ismertem a történetét, tudtam, hogy pár évvel ezelőtt nehézségeken ment keresztül, és sokat segített neki egy hasonló spanyolországi tapasztalat. Ismerősöm kiválóan beszél spanyolul, felajánlotta, hogy az utazással kapcsolatos teendőkben (repülőjegy/buszjegy vásárlása, fordítás, ésatöbbi) segít, és bizonygatta, higgyem el, fantasztikus élmény lesz! Nem sokáig hezitáltam, így az előző év végén megtörtént jelentkezés után az idén február elején a repülőjegyeink is elintézésre kerültek. Egészen az utazás időpontjáig annyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy az úticélunk – egy kasztíliai kisváros – nevét rendre elfelejtettem. Barátnőm türelmesen újra meg újra megírta a messengeren (mert szóban hiába mondta), míg végül én is felírtam magamnak egy cetlire, és a monitorom talpazatára ragasztottam: ASTORGA. Az időponthoz közeledve már utánaolvastam, milyen város is ez a mi „desztinációnk” – az El Camino, azaz a Szent Jakab zarándokút egyik fontos állomása. Nézegettem a kisfilmeket, olvasgattam, már amit fel tudtam kutatni, ami pedig nem volt olyan beszédes…

(Előre megjegyzem: a városka minden várakozásomat felülmúlta!)

Az utazás előtt egy héttel kezdtem el csak izgulni. Felkerestem Katalint, aki elővett egy csodaládikát, és előszedte a pár évvel ezelőtti relikviáit. Két zarándokkönyvecskét, fésűkagylót, piros szalagot, és egyéb apró emléktárgyakat. A fotókról mosolygós emberek néztek vissza ránk, és az akkor tízéves kislánya, akit magával vitt a felfedezőútra, a szintén Kasztília tartománybeli Hospital de Órbigóba.

Nem vittünk magunkkal hatalmas kofferokat, csak fedélzeti útipoggyászt, így a kiskofferomba legalább tízszer ki- és berakodtam, miközben többször felhívtam Katalint, hogy a tanácsát kérjem. Mint aki életében először utazik…!

Schwechat: indulás előtt, izgalmak után

Az indulás napján kora reggel indultunk a schwechati repülőtérre, ahol természetesen azonnal kiszúrták, hogy a kofferomban több folyékony anyagot tartalmazó kisflakon van, ezért – a többi sorbanálló „nagy örömére” – kipakoltatták velem az egészet. A kedves vietnami repülőtéri alkalmazott meg is kérdezte tőlem, minek ennyi kozmetika, és legfőképpen, miért viszek magammal nyolc darab hajcsavarót?! Mondtam, hogy tessék nézni, én már egy idősödő nő vagyok, akinek mindezekre bizony már szüksége van. A vietnami fiatal nő kacagni kezdett, és kérte Katalint, hogy a flakonjaimból tegyen át néhányat az ő kofferjébe, ha már ennyire ragaszkodom a kacatjaimhoz.

Madrid-Barjasi repülőtér

A történtek után szerencsére még volt időnk az ellenőrzés izgalmait levezetni, feldolgozni, kávézni, reggelizni, megnyugodni. A felszállás előtt még észrevettük, hogy a pilótánk egy szőke hajú fiatal nő, a stewardessek azonban stewardok voltak, így jót szórakoztunk azon, hogy bizony nagyot változott a világ, felcserélődtek a szerepek. A majdnem háromórás repülőút simán zajlott, ahogy a landolás is Madrid Bajarasi repülőterén. A kijárathoz cipekedve taxit kellett keresnünk, hogy a buszállomásra jussunk, ahonnan három óra múlva indult a buszunk közvetlenül Astorgába. Egy kedves dél-amerikai származású taxisnő vitt minket az állomásig, és nagyon kedvesen pár szóval bemutatta Madridot, ami egy hatalmas, különleges hangulatú város. A napfény is más szögben esik rá, mint nálunk, így az épületek, pálmafák is különös módon láttatták magukat.

A dél-amerika taxisnő

A buszállomáson megkerestük a felszállóhelyet, közben ittunk egy kávét, én pedig azon gondolkodtam, mennyire valószínűtlen számomra, hogy Spanyolországban, most éppen Madridban vagyok, hiszen az életben soha nem jutott eszembe, hogy valaha is eljutok ide.

(Folytatjuk)