Napfény, mosoly

Kiss Adrienn Éva 2012.9.18. 4:05

Az alábbi írást egy római utazás ihlette.

Vakítóan süt a nap, amikor kilépek a kapun. Gyorsan felteszem a napszemüveget, és már indulok is. Ez az első napom Rómában és minden percét ki akarom használni. Fogalmam sincs, merre induljak, olyan nagy ez a város, és olyan sok a látnivaló. Arra gondolok, majd megyek, amerre visz az út.

Egy forgalmas térről indulok, de a túl forró napsugarak elől egy kis utcába menekülök. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Csönd van, mégis hangosan hívogat minden. Több szintes, régi házak vesznek körbe, és mindegyik a sárga és a vörös árnyalataiban pompázik a ragyogó napfénytől. Ám az egyik oldal valamivel árnyékosabb, itt kezdek el sétálni, nagyon lassan lépkedve. Minél többet akarok látni, érezni a hely hangulatát, magamba szívni a látványát. Valahogy olyan, mintha már ismerném is. Annyira meleg, barátságos és megnyugtató a környezet.

A falakon mindenütt borostyán. Gyönyörűen keretbe foglalják a hatalmas erkélyeket, amelyeken sorra elidőzik tekintetem. Közvetlenül fölöttem, egy férfi és egy nő álldogál. Ölelkeznek. Nem akarom megzavarni őket, így csendesen továbbhaladok. A következő erkély nagyobb, és iszonyú lárma hallatszik felőle. Egy családi életkép tárul elém, éppen reggeliznek. Az édesanya kiabálva igyekszik magára vonni a figyelmet, és egyre több ételt hoz az asztalra. Férje igyekszik lecsillapítani a gyermekeket, akik játszadoznak, nevetgélnek, szaladgálnak körülöttük. Bármennyire kaotikusnak tűnik az egész, valahogy mégis szívderítő. Egy másik ház ablakában megpillantok egy kislányt. Szomorúan nézi a járókelőket, ajka lebiggyesztve. Mikor észreveszi, hogy figyelem, rámosolygok. Ő visszamosolyog, és integet. Máris jobb a kedve, és ettől az enyém is.

Haladok tovább egy másik utcán, majd egy harmadikon. Mindent megcsodálok, mindent megfigyelek. A házak mellett mindenfelé robogókat látok, ami nem is csoda, hiszen ez az egyik legnépszerűbb és legpraktikusabb. Nem tudom, mióta sétálhatok, de kezdek az idő múlására hirtelen megkorduló gyomrom emlékeztet. Eközben egy lovaskocsi halad el mellettem. Zöldséget és gyümölcsöt szállít, valószínűleg a közeli piacra. A hátulján utazik egy fiatal férfi, aki jókedvűen fütyörészik. Amikor meglát, rám kacsint, és egy gyönyörű, érett barackot dob felém. Elkapom, és biccentek a fejemmel, köszönetképp. Amint beleharapok a mézédes gyümölcsbe, eszembe jut, miért is vagyok itt: ízelítőt kapni Rómából!

Gyorsítok tehát lépteimen, és végre kijutok a girbegurbán kanyargó kis utcák forgatagából. Elkerekedik a szemem: Róma legnagyobb ékessége, a Colosseum jelenik meg előttem. Itt már sokkal pezsgőbb az élet, nagy a forgalom és rengeteg a turista. Jó néhány percig csak állok, és bámulom ezt a monumentális épületet, és azon tűnődöm, vajon hány ember láthatta, érinthette köveit a hosszú évek során.

Furcsa érzésem támad, mintha valaki figyelne. Körülnézek, és egy idős férfit pillantok meg, rajztáblával maga előtt. Odalépek hozzá, megnézem a papírt. Én vagyok rajta, ahogy állok a Colosseum előtt és csodálom. Kifizetem a képet, és egy széles mosoly kíséretében megköszönöm neki, mielőtt folytatom római barangolásomat.