Több, mint szerelem (1)

Nagy Erika 2010.6.24. 4:46

Sokszor hallottam, hogy Erdély legfőbb vonzerejét a szinte érintetlen tájak, a fenyőerdők, a Keleti-Kárpátok magas hegycsúcsai és a köztük megbújó apró tavacskák jelentik.

Két éve készültem arra, hogy eljussak arra a helyre, amelyről ódákat zengnek az ismerőseim. Nagyváradot évente többször is meglátogatom, a város előkelő helyet foglal el a szívemben, de ez a vidék Partium, és messze még Erdély…

Pünkösd Erdélyben - csodálatosnak tűnt a program, de hogy mennyire az, azt csak akkor tapasztaltam, amikor május 20-án útnak indultunk. Meglepődtem, amikor a felszálláskor azt tapasztaltam, kevesen vagyunk. Sebaj, gondoltuk, így kényelmesen utazhatunk, nem kell szoronkodni. Idegenvezetőnk Etelka egy energikus, kortalan hölgy volt, csupa derűvel és mosollyal az arcán. Itt még semmit nem tudtunk, csak sejtettünk és reméltünk…

Utastársainkat nem ismertük, csak Józsit és Ilit, a szomszéd házaspárt, akikkel útnak indultunk. Bevallom, nagyon fáradt voltam, hiszen napok óta alig aludtam. Az állandó esőzés miatt a pincénkben szivárogni kezdett a talajvíz, s ha nem akartam, hogy elússzunk, kétóránként lapáttal mertem a vizet a kannába. Arra azonban még volt energiám, hogy szétnézzek a társaság tagjai között. Zömmel idősebb korosztály képviseltette magát. Csak egy fiatal lány volt a szüleivel, az előttünk ülésben. Ő volt Dórika, a fiatal egyetemista, aki mint később elmondta, kicsit megszeppent, amikor egy fiatalt sem látott. De gond egy szál sem volt. Mindenki fegyelmezetten viselkedett, senki sem bolygott el, mindenki betartotta és elfogadta Etelka és István, a buszsofőr utasításait, kéréséit.

Nagyváradig minden ismerős volt számomra, bár nem azon az útvonalon mentünk, amelyet évente többször is megtettünk. Az ártándi határátkelőnél várakoztunk majd egy órát, így amellett, hogy kinyújtottuk elgémberedett végtagjainkat, letudtuk István kötelező pihenőjét is. Majd irány Királyhágó, Nagyváradon keresztül. Ismerős volt minden és szívet melengető. Észre sem vettük az idő múlását, s máris Kalotaszeg központjában voltunk, ahol Kusztos Tibor, Bánffyhunyad református lelkésze és felesége megismertették velünk a csodaszép, kazettás templomuk történetét. Azt nem mondom, hogy a hatalmas giccses cigánypalotákat is csodáltuk, de az is része volt a településnek, mondhatni azt is, hogy elrettentő része.

A települést elhagyva Erdély fővárosába, Kolozsvárra érkeztünk. Betértünk abba a Farkas utcai református templomba, melyet Mátyás király rendeletére a minorita szerzetesek építettek a XV. század utolsó negyedében. Kedves asszonyok árulták a templomban a könyveket, képeslapokat. Megtetszett az egyik könyv, amely a Kolozsvári Református Kollégiumról és a Leánygimnáziumról szóló történeteket tartalmazta, ezért megvettem. Az anyóka rám nézett és csodálkozással vegyült örömmel tapsikolni kezdett, mondván, hogy jaj de jó, már három éve nála van a könyv, és most túladott rajta. Ezen én is jót derültem. Kettős öröm volt...

A Fő térre érkezve megtekintettük a neoklasszikus stílusban épült Városházát, homlokzatán a régi városcímerrel, láttuk a Bánffy–palotát, a Jósika házat, a Fő tértől kissé távolabb megtaláltuk Mátyás király szülőházát. Azaz Etelka vezetett oda minket, és csodálattal hallgattuk a történeteit. Mindent tudott. Lassan, érthetően beszélt, s hangosan, hogy mindenki hallja. Közben fényképeztem, azért, hogy mindenre emlékezzek még évek múltán is. Páran kifogásolták a csoportból, hogy miért nem látogatjuk meg a házsongárdi temetőt, de erre egyszerű magyarázatot kaptak: nincs benne a programban. Mert ugye, mindent azért mégsem nézhetünk meg. Ahhoz a hat nap nem elegendő...

Ki ne hallott volna az Európa-szerte híres Babes-Bolyai Tudományegyetemről? Több tízezer diák hallgatója az egyetem különböző profilú és nyelvű tanszékeinek. Az egyetem főépülete a város központjában található. S mi gyönyörködhettünk benne.

Este fáradtan, de felejthetetlen élménnyel feltöltve érkeztünk meg Magyarlónára (Kiss Manyi szülőfalujába), ahol a falusi turizmus keretein belül megvendégeltek bennünket, majd elfoglaltuk szálláshelyünket az Adél Vendégházban.

Házigazdáink, Rózsika és Adél kedves, barátságos emberek voltak, s azok a kaposvári turisták is, akik szintén ott szálltak meg. Éjfélig beszélgettünk, mintha régóta ismertük volna egymást...

(Folytatjuk)