A százéves ember...

Pénzes Tímea  2013.12.5. 2:00

...aki kimászott az ablakon és eltűnt. (Könyvrecenzió)

Valószínűleg nem vettem volna kézbe ezt a könyvet a borító és a virító reklámszöveg alapján. Színes betűk és Az év legviccesebb könyve! meghatározás, valamint hátoldalán az eladott példányszámok és a bestseller felirat meglehetősen ijesztően hatott rám. Azt sugallta, hogy nagy olvasóközönséget megcélzó tipikus sikerkönyv kínálgatja magát. Nem szoktak meggyőzni az efféle marketingfogások és az sem, ha meghatározzák nekem, milyen egy vicces könyv. És kicsoda olvasott el valamennyi, aktuálisan megjelent könyvet, hogy ezt tartja közülük a legnek? De mivel egy jó barátnőm ajánlotta, nem töprengtem tovább a külcsínen, és belevágtam.

És humorosnak találtam. Sokszor csalt mosolyt az arcomra ez a gördülékeny stílusban, morbid humorral megírt, fordulatokban gazdag, pálinkázással és robbantásokkal megspékelt kópéregény. Bár egyes részeken nehezen küzdöttem át magam és egy-két napra félre is tettem, mert fárasztott a kötet szórakoztató jellege. De a végére egészen belejöttem, ráhangolódnom a kötet stílusára és az utolsó hetven-nyolcvan oldalt kifejezetten élveztem. Hašek Svejkjét és Voltaire Candide-ját juttatták eszembe az egymást követő kalandok, a háborús csataterek, a menekülések, a különféle típusú emberekkel történő véletlen találkozások, a különleges élethelyzetek, és különösképpen az, hogy a főhős a legkilátástalanabb helyzetekből is könnyedén kivágja magát.

Mégis kicsoda főhősünk, a százéves ember?

„Allan nem olyan ember volt, aki felesleges módon akár aggodalommal, akár várakozással tekint élete soron következő eseményei elé. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, nem érdemes előre félni tőle, vagy örülni neki.” Egy kedélyes és jámbor öregúr, a kisember tipikus képviselője, akinek megvan a magához való esze és nem terheli agyát fölöslegesen az élet dolgain való töprengéssel. Minek is törné a fejét olyan dolgokon, amik előre kiszámíthatatlanok?

De hogyan veszi kezdetét a történet? Allant meg akarják ünnepelni az öregek otthonában, ám a főszereplő inkább világot lát, házi papucsban. Az állomás várótermében egy cingár fiatalember rábízza a bőröndjét, amíg betér a mosdóba. Allan viszont meglép vele – az első bárhova induló busszal. Tettét így magyarázza: „Amikor az élet túlórázik, az ember többet megenged magának.”

Egy lepusztult állomásépületben rálel Juliusra, a kisstílű tyúktolvajra. Ám a nem túl sok ésszel megáldott cingár fiatalember sem hagyja annyiban a dolgot, a nyomába ered, sofőröstül ellopja a buszt és elviteti magát arra a helyre, ahol az öreg kiszállt. Azonban nem jár szerencsével, amikor végre a nyomukra bukkan, mivel egy deszkával jól fejbe vágják, és a fagyasztókamrába zárják. Amikor túl sokat kiabál, gondoskodnak róla, hogy lehiggadjon. A hűtés kikapcsolásáról viszont elfeledkeznek. Szapora pálinkázás közepette felfeszítik a bőrönd zárját és megtalálják azt az ötvenmillió koronát, ami egy bűnszervezet fejét illetné, aki „százharminc kilót nyomott és szeretett késsel hadonászni”.

Egy ártalmatlan szökés sok kaland előtt nyitja meg az utat. Allannak nem fűlik a foga az ünneplés körüli felhajtáshoz, inkább egy kicsit még élvezné az életet. A szívós, meghalni képtelen öregúr számos slamasztikába belekeveredik. A szökést leíró fejezetek váltakoznak a múltjába betekintést engedő részekkel, és kiderül, hogy nemcsak az öregkora, de az egész élete kalandok végeláthatatlan sorozata. Számos országot megjárt, befolyásos emberekkel diskurálgatott, nyelveket tanult (orosz nyelvtanfolyamra járt a Gulagban) és kijutott neki jóból-rosszból egyaránt. Viszont pozitív életfelfogásának köszönhetően sosem szegték kedvét a képtelen élethelyzetek, akárcsak Svejknek vagy Candide-nak.

A százéves ember jelene és múltja mellett a rendőrség és a bűnbanda nyomozása jelent egy-egy újabb cselekményszálat.

A gyerekkorában robbantgatással szórakozó Allant robbantómesterként szerződtetik több országban, elnökökkel, lelkészekkel, politikai megszállottakkal hozza össze a sors, és mindig elfogadja, amit útjába sodor az élet. Politikai és vallási meggyőződésekkel ostromolják, de minden lepereg róla. Politikai és vallási analfabéta, csak a pálinka érdekli. Megjárja a spanyol forradalmat, megmenti Franco tábornok életét, akinek a testőre lehetett volna, de inkább hajóra szállt – bárhova utazhatott, mert otthon senki sem várta. Amerikában Allan még a maghasadás elméletének tökélyre fejlesztésében is jelentősen közrejátszik. Truman alelnökkel vacsorázik és megszökteti Mao Ce-tung foglyul ejtett feleségét. A pálinka számos gondra jelent megoldást, például a nemzetközi konfliktusok elsimítására, de a szökés kivitelezésekor sem haszontalan: Kínában sikerül rizspálinkával leitatnia az őrt („jobb, ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz”).

Kínából egy házilag rajzolt térkép alapján indul Svédországba. Először a Himaláján kell átkelnie, ám hiába kerülgeti, csak három iráni marxista segítségével jut át a hegygerinceken. Mire végre eljutnak Iránba, azonnal tartóztatják, és Teheránban egy anglikán lelkésszel osztja meg a celláját. Churchill helyett a helyi rendőrfőnököt robbantja fel, majd a teheráni svéd nagykövetségről Truman elnök segítségével, diplomata útlevéllel végre hazajut Svédországba, ahonnan egy padon üldögélvén leszólítják, és estére már Szentpéterváron száll ki egy tengeralattjáróból.

„Ebből is látszik, milyen jó, hogy reggelente nem azzal kezdem, hogy megpróbálom kitalálni, mi lesz a nap hátralevő részében – mondta Allan. – Ki tudja, mennyit kellett volna találgatnom, amíg ezt megtippelem?”

Eljut Moszkvába Sztálinhoz, akinek elmeséli, hogy jó barátságba került Franco tábornokkal, Iránban elhárított egy merényletet Churchill ellen és segített Amerikának az atombomba feltalálásában („az atombomba nem olyan szerkezet, amit az ember egy délelőtt összeszerel, különösen akkor nem, ha még nincs feltalálva.”). Sztálint kiveri a verejték, hogy egy ilyen fasiszta-kapitalista jöttment betehette lábát a Kremlbe. Bár az orosz atombomba feltalálását kellene Allannek elősegítenie, nem a vendéglakásban, hanem a titkosrendőrség cellájában helyezik el, és Vlagyivosztokban letöltendő harminc év javító-nevelő munkára ítélik. Nincs oka panaszra, hiszen életben maradt és Vlagyivosztokban hasonlóak az időjárási viszonyok, mint szülőhazájában. Csak a pálinkát hiányolja. Miután szökési és pálinkaszerzési célból felgyújtja a várost, Dél-Koreába menekül, ahol Kim Ir Szen fia fogadja. Amikor kiderül, hogy nem ő az igazi marsall, aki nevében bebocsátást kért, majdnem halállal lakol, ám rájönnek, hogy a Kim Ir Szen társaságában ülő Mao Ce-tung feleségének Allan volt a megmentője. Bőségesen megjutalmazzák, és Mao Ce-tung pénzén Balin nyaral tizenöt évig Albert Einstein együgyű öccsével, Herberttel. Azonban rosszalkodni kezdenek a vulkánok és Herbert Einstein friss felesége megvásárolt karrierjének köszönhetően a párizsi indonéz nagykövetségen találja magát. Tolmácsol de Gaulle és Lyndon B. Johnson elnök közt, hogy le ne leplezzék a nagykövet asszony butaságát, majd CIA-ügynökként Moszkvában keresi fel orosz atomfizikus barátját. Allanre hajlott korában végül a szerelem is rátalál.

A menekülők csoportja idővel kibővül, egy káromkodó szépség, a bűnbanda feje, majd a nyomozást vezető felügyelő is csatlakozik hozzájuk és közösen élvezik a „talált” pénzt. Igazán bravúros a vizsgálóbírónak előadott kitalált történet, ami az egész elénk tálalt sztorit felülírja.

Az abszurd elemekben hemzsegő és egész huszadik századon átívelő svéd pikareszk regény Kúnos László kiváló fordításában olvasható.



Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, Athenaeum Kiadó, 2011, fordította Kúnos László.

Hozzászólások

@

Küldés