Szlovákul szeretni

Huszár Ágnes  2016.6.10. 0:45

A rendkívül megkapó, egyszerűségében nagyszerű könyvborítón már akkor megakadt a szemem, amikor a kiadó még a megjelenés előtt a világhálón hirdette Durica Katarina legújabb regényét.

Persze a provokatív Szlovákul szeretni cím is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen rögtön az a társadalmi helyzet ugrott be, amiben mi, szlovákiai magyarok élünk: egyre több a magyar-szlovák vegyesházasság Dél-Szlovákiában.

Az írónőről nem sokat tudtam, csak azt, hogy Somorjáról származik, Budapesten él, művészettörténetet tanult, művészeti galéria tulajdonosa volt, kétgyermekes anya, és dolgozott Afrikában is. Mivel a férjem (Bíró Szabolcs, író) író-ismerősei közé tartozik, szívesen elmentem Katarina új regényének dunaszerdahelyi könyvbemutatójára is. Igaz, hogy csak az esemény végére értünk oda, de beszélgethettünk vele, sőt férjem kapott tőle ajándékba egy dedikált könyvet – amire otthon rögtön lecsaptam.


Szerintem azért olvasunk regényeket, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat más emberek helyzetébe, a történetük olvasásakor elképzeljük azt az életvitelt, amit igazán nem próbálhatunk ki, és így a fantáziánk által kiléphessünk a saját mókuskerekünkből. Engem nagyon érdekelt, hogy milyen lehet egy fiatal lány élete, munkája Afrikában, milyen lehet művészettörténészként galériát vezetni, milyen lehet az élete egy felvidéki magyar gyökerekből táplálkozó, de nagyvilági életre törekvő lánynak. Durica Katarináról – a pármondatos beszélgetésünk után – az volt a benyomásom, hogy a regénye elmesélheti nekem a válaszokat ezekre a kérdésekre.

A Szlovákul szeretni története kalandos: elvezet Afrikába, Bécsbe, Pozsonyba. A szereplők megjelennek Nyékvárkonyban és Somorján, szóba hozzák Dunaszerdahelyt is – szóval (Afrikát kivéve) olyan községeket, amelyeket én magam is jól ismerek. Rendkívül érdekes volt számomra, és jólesett olvasni a csallóközi falvakról, városokról. Amikor pedig a történetben említés történik a DAC-ról, a Dunaszerdahelyi Atlétikai Klubról, szinte meghökkentem, hogy létezik egy kalandos, gördülékeny, szerethető sztori, amiben még a DAC körüli focirajongás is benne van.

A regény főszereplője, Petra áll a történet középpontjában, de majdnem ugyanolyan hangsúllyal és terjedelemben szól a regény a lány apjának, Károlynak az életéről is. Az idősíkok közti átfolyások a szövegben néhol döccenősek voltak: sokszor szinte átmenet nélkül találtuk magunkat a 2015-ös év helyett az 1980-as években. Ennek ellenére magával ragadó volt Petra családjának története, és amit én nagyon fontos hatásnak tartok: felkeltette az érdeklődésemet az 1970-1980-as évek történelmi, társadalmi eseményei iránt. Talán azért, mert az akkori eseményekről a családomon belül is hallottam sztorikat, és talán azért is, mert nem sokkal a születésem előtti időben, gyermekkoromban történt dolgokról volt szó.

A történetvezetésben bizony előfordulnak előre látható fordulatok, klisék is, de talán ezért tudja az ember még fáradtan is olvasni Durica Katarina regényét, hiszen így igazán könnyed kikapcsolódást is biztosít. A könnyedsége ellenére viszont ez a regény tartalmasan szórakoztat, igényesen megírt szöveg (habár a szlovák szavakat, a szlovákiai magyar tájszavakat talán nem érti majd az összes olvasó), elgondolkodtat, izgalomban tart, és kérdések feltevésére buzdít. Ez a regény engem vonzott, gyakran kora reggel olvastam, amikor a családom még aludt – így biztosítva magamnak a nyugodt olvasásélményt.

Az írónő a karaktereket nagyon érzékletesen írja le, az olvasó elég könnyen beleképzelheti magát a helyzetükbe. A mai fiatalok sorstársuknak érezhetik a 2015-ben létező szereplőket, hiszen a mai fiatalok előtt nyitott a világ, akár Európában, akár Afrikában is szerencsét próbálhatnak. Az 1980-as években ábrázolt karakterek pedig nosztalgikus hangulatba hozhatják az idősebb olvasókat, akik olvasáskor bólogathatnak: “igen, velem is ez történt, pontosan tudom, hogy is volt ez meg ez Nyékvárkonyban, Pozsonyban”. Egyetlen szereplővel, a taxisofőrrel kapcsolatban jegyezném meg, hogy szerintem túlságosan hirtelen lép ki a háttérből, és indokolatlanul lesz az egyik jelenetben papírmasé díszlet helyett élő figura. Viszont a regényben igazán frappáns színfoltként tűnik fel Paul és az édesanyja története.

Az ember az életében legalább egyszer felteszi magának a kérdést, hogy hol van az otthon. Lényegében Petra története is erről szól, ezt olvasva sokan elgondolkodhatnak majd, hogy mit fontos vállalni azért, hogy az ember hazaérkezzen. Miről kell lemondani, miért kell küzdeni, hogy az ember megteremtse magának a biztonságos otthont. Fontos-e a világlátás, a család közelsége, a munkahely megtartása bármi áron. Fontos-e egy teljesen más kulturális gyökerekkel rendelkező, más anyanyelvű, hozzánk mégis nagyon hasonló életszemléletű, műveltségű ember szerelme. Megéri-e, tudunk-e közép-európaiként ruandaiul vagy éppen szlovákul szeretni.

Összességében azt gondolom, hogy ez a regény mindenképpen sok figyelmet érdemelne a szlovákiai magyarok részéről: a regionális jellege és a történelmi vonatkozásai miatt. Ezért érthetetlen számomra, hogy a felvidéki könyvbemutatók híre kevés olvasóhoz jutott el. Igaz, az írónő promóciós könyvturnéja még csak nemrég indult, tehát az olvasóknak még bőven van idejük megismerni a Szlovákul szeretni című regényt, és nemcsak a Felvidéken.

Hozzászólások

@

Küldés