Ha a majáknak igazuk lenne...(2)

Póda Erzsébet  2012.8.14. 4:56

Folytatjuk elmélkedésünket azon, mi lenne, ha 2012-ben valóban véget érne a világ, és mi ezzel tökéletesen tisztában lennénk?

„Megbékélni a világvégével…”
Igazuk van-e a majáknak, avagy mi(lyen) lehet az Apokalipszis (után)?

Cseh Gizella, nyelvtanár, újságíró, idegenvezető:
„A világvége-jelenségre egy nem egyértelmű, de mégis abszolút kielégítő válasz-részlet, jobban fogalmazva részlet-válasz villant az eszembe, amely a maga módján mégis kerek egész, értelmezhető feleletet ad, bár igaz, más úton-módon. A legerősebb lehetséges válasz-értelmezésnek Lars von Trier dán filmrendező 2011-ben Cannes-ban bemutatott kultuszfilmjét, a Melankóliát érzem, amely egy látványos, valódi apokalipszis-jelenségre épít, három etűdben. Adott, mint helyszín egy esküvő, és mint főhősnő, két női főszereplő egymásnak ellenszegülő mentalitással, életfelfogással és – stílussal. Az egyik egy, a depressziótól mélyen sújtott menyasszony-alak, pontosabban torzó, aki ennek nyomán a végletekig mindent tökretesz, pontosan az esküvője napján, és mint ellenpont (ketten együtt pedig maga a fókuszpont) életigenlő-gondoskodó nővére, aki még lehetséges önnönmagától is megkísérli húga megmentését. Mintha mindez lehetséges volna, de azért mégsem. Némi abszolút ellenpólusként pedig mindeközben végeláthatatlanul, és végérvényesen rohan a Föld felé a Melancholia nevű kisbolygó, amely fejlemény nyomán planétánk pusztulása ugyancsak visszafordíthatatlan. (A film valóságában mindez előre következtethető.)
Az Apokalipszis végérvényes közeledte (a Melancholia megtestesülésében) az emberiség és némi bibliai példázatként a film két főhősnője, a két nővér egymásnak tökéletesen ellenfeszülő viselkedésében (mint két lehetséges végpontban) determinálja a visszafordíthatatlan pusztulással való szembenézés és reakció módozatait. Justine, a depressziótól és a léttől, mint jelenségtől szenvedő ara és Claire, az életet gondozó, erős, anya-archetípus a történet nyomán minden egyes jelenségre másként reagál. Claire az esküvői tébolyban is az erő és a kiegyensúlyozottság szimbóluma, de a pusztulás tényének erősödésével fokozatosan veszíti el egyensúlyát és önmagát; küzd az életért, amelyet önmagában is értéknek tart. Ellenpólusa húga, aki már életében is ténylegesen életképtelen, de az Apokalipszis fokozatos előretörésekor lesz látszólag mégis kiegyensúlyozottá. A Föld és a pusztító bolygó találkozásának apokaliptikus zárójelenetéig pedig a két főszereplő gyökeresen különböző hozzáállásuk valamilyen közös konklúziójához jut el. Az élethez foggal-körömmel ragaszkodó nő és édesanya, és a létezést mindenestül elutasító húg végül az elkerülhetetlent elfogadva néz szembe a kék bolygóval, de mind a ketten erősen szorítják Claire kisfia, a be nem teljesített lehetőségek, a felnőttek és világ bűneiben teljesen ártatlan gyermek kezét... Van-e egyáltalán, és ha van, mi lehet a végső konklúzió? Hiszem és vallom: „az Élet él és élni akar.” (Ady: Intés az őrzőkhöz) Számomra tehát egyértelműen ez az a tény, hogy a Melankólia-beli két nővér végletesen más mentalitása nyomán is létezhet egyetértés, szimbiózis és apoteózis; átvitt értelemben ily módon ez az emberiség sokszínűsége és összefogása a Föld egyensúlyáért és létéért – harcolva mindenféle Melancholia és melankólia ellen. Lars von Trier filmje végkimenete ellenére hitet sugároz; még az Apokalipszis is megszépíthető az összefogás, az erő és a hit által. Hiteles végszóként pedig annyit, talán kötelező érvénnyel: az Apokalipszis – a maják jóslata ellenére – Földünk és az emberiség érdekében, summa summarum, kötelezően elkerülendő. Higgyünk benne és tegyünk érte! Kivétel nélkül. Mindannyian.”

Kovács Andrea, adminisztratív dolgozó, főiskolai hallgató, versíró:
„Nem igazán hiszek a világvége fizikai bekövetkezésében. Egyébként pedig ez már egy régóta tartó folyamat, ami a materialista társadalomban, az erőszakban, a háborúkban és az értékek elértéktelenedésében mutatkozik meg. Nem tudom, meddig lehet ezt még fokozni, ám tény, hogy lassan, de biztosan lelakjuk a védelmet nyújtó bölcsőt.
Ha kiderülne, hogy menthetetlen a bolygónk, a családomnak és a szeretteimnek szentelném az időmet, mindazoknak, akik ebben a földi életemben megajándékoztak a társaságukkal és önzetlenségükkel. Az összes spórolt pénzemet, akaratomat és lehetőségemet latba vetve utaznék és tapasztalnék a hátralévő egy évben. Ezidőtájt egy utazás Tahitire vagy Indiába már nem lenne drága.
Az alkotás örömét teljességében élném meg: egy rajzoló barátommal közösen kiadnám az összegyűjtött verseimet és jegyzeteimet. Az utókornak pedig egy különleges ajándékot hagynék hátra: a saját lemezemet, gondosan elrejtve. Ha egyszer mégis újjáéledne az élet a Földön, valaki biztosan örülne neki.”

Nagy Csivre Katalin, irodai alkalmazott, amatőr nyelvész, jelenleg főállású anyuka:
„Az embert mindig foglalkoztatta az ismeretlen, a misztika a jövő kutatása. Koronként, korszakonként változott ez, de évezredek titkai őrzik, hogy a történelem előtti természeti (vagy kozmikus) ember miként fordult az istenei felé. Mára az Olimpusz hegye üresen maradt. Viszont a mai kor embere sincs ezzel másként, mint ősei. Természeténél fogva a jövőt fürkészi – múlt ugyanis egyre ijesztőbb tényeket villant fel, a jelen pedig megoldatlan problémákat szolgáltat. Ez elől menekülve a jövőt kutatja állandó jelleggel. A baj a forrással van, s talán nem az a hangsúlyos, hogy mit, hanem hogy KI mondja. Globális médiaguruk, akkor és azt mondanak-hirdetnek, amit csak akarnak, és a nagyközönség New Yorktól, Hongkongon át Párizsig azt hisz el, amit akar. Ezért van, hogy a köztudat valójában inkább köztudatlan...
Nem ritka hogy egy emberöltőn keresztül több „világvégét" is átélünk. Így lesz ez a maja jóslattal is. Tény, hogy a világot valamiféle apokaliptikus hangulat lengi át, és az ember még inkább kapaszkodót, mentőövet, kész magyarázatot vár valahonnan – valakiktől. Résen kell lennünk azonban, hogy kitől és milyen információt fogadunk be! „A magasabb sugallatok állandóan dalolnak, és sohasem magyaráznak.”
Igaza van Kahlil Gibrannak...
Érdekes viszont eljátszani a gondolattal, mit kezdenék magammal, s a tudattal, hogy egy maja jóslat miatt galoppozunk a halálba. Azt hiszem, jobban értékelném a percet, a pillanatot, a családot, a gyerekeimet, a barátot, a nyíló virágot, a Napot és a Holdat...”

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés