Anyák felelőssége

Póda Erzsébet 2009.4.30. 19:36

A lélektani szakirodalom szerzői nagy buzgalommal írják meg könyveikben az emberi lélek tulajdonságait, és előszeretettel elemzik az anya-gyerek kapcsolatot.

A legelterjedtebb irányzat szerint az emberiség neurózisának eredendő oka az anya-gyerek kapcsolatban található meg. Minden negatív élményünkért, rossz szokásainkért és komplexusainkért az anya okolható. Az apa fel van mentve... A szakirodalom nem sűrűn szól arról, hogy a családok húsz százalékában az apa szexuálisan bántalmazza kiskorú lányát vagy lányait. És arról sem, hogy mindkét szülő nevelési hibáit megsínyli a gyerek, nemcsak az anyáét. S csak mostanában hallhatunk arról, hogy az apának is felelősségteljes, nevelést gyakorló szülőnek kell(ene) lennie.

Senki sem lehet tökéletes, mindannyian követünk el hibákat. A szülők is, akik egy része túl engedékeny, más része mértéktelen szigorral nevel, és csak elenyésző azok száma, akik valóban „jó munkát végeznek”. És valamennyi szülőtípusra jellemző, hogy más-más „gyerekanyaggal” dolgozik. Az egyik gyereknek számít a szigor, a másiknak a lazaság válik hasznára, a harmadikat mindig ráncba kell szedni. Az egyik gyereket megsínyli a szülők válása, a másik gyerek fel se veszi, és még sokáig sorolhatnánk.

Tehát a szülők is csak emberek, akiket szintén tökéletlen szülők neveltek. De legalább már tudjuk, hogy a szülői szerepet még mindig spontán gyakoroljuk. Mert bár polcok sorai kínálják nekünk a gyereknevelésről szóló könyveket, azokból sem tudjuk kiolvasni a számunkra legideálisabb nevelési módszert. A nevelési tanácsok között ugyanis nehéz eligazodni, hiszen sokszor homlokegyenest eltérnek egymástól.

Sokáig azt sulykolják belénk, hogy szófogadónak kell lennünk, szüleinket tisztelnünk kell. A kisgyermek kezdetben istenként tekint szüleire, a későbbiekben is elsősorban az ő elvárásainak akar megfelelni. Nem is tehet másként, hiszen még nem alakult ki a saját világnézete. A gondok a pubertáskorban kezdődnek, mikor a gyerek öntudatra ébred. Soka szülő, főként az anyák, azonban még ezután sem tudatosítják, hogy gyermekeik felnőttek, a saját életüket kell élniük, tetteikért a továbbiakban saját maguk felelnek.

Az anya-gyerek kapcsolat különlegesen erős, hiszen minden más kapcsolattól különbözik. Végül is: anya csak egy van. Az anya-lánya kapcsolat viszont ellentmondásokkal, ám ugyanakkor érzelmekkel teli meghitt kötelék. Megesik, hogy „túlnőjük” az anyukánkat, de az is, hogy sosem növünk fel. (Ez utóbbiban a férfiak sem maradnak le, gondoljunk csak az anyós-meny konfliktusokra. Az okok között első helyen szerepel, hogy a férfiak nem képesek leválni az anyjukról – de az anyjuk sem akarja elengedni őket.) A munkahelyünkön megtehetjük, hogy félvállról vesszük a kollégánk, vagy főnökünk kellemetlen megjegyzését, és nem foglalkozunk a kérdéssel tíz percnél hosszabb ideig. Ugyanerre viszont nem vagyunk képesek az édesanyánkkal szemben. Sokszor elég egyetlenegy szó – és hetekig rágódunk rajta, hánykolódunk álmatlanul éjszakákon át. Az anyánkhoz fűződő viszonyunk az egyik legerősebb lelki kapocs. Az ő véleménye még akkor is számít nekünk, ha történetesen egyszerű varrónő, mi pedig tudományos adjunktusnők vagyunk. Ez nem is baj. A gondok akkor kezdődnek, ha örök gyermekek maradunk, és nem tudjuk megítélni, hogy történetesen jót akar-e nekünk, vagy egyszerűen csak ösztönösen manipulálni próbál.

Ez utóbbinak szinte havonta tanúja lehetek. Ismerek anyákat, akik olyan férfihoz „kényszerítették” lányukat, aki inkább nekik tetszett. Anyákat, akik lányuk hivatalos nagykorúságának napjától azon siránkoztak lányuknak, hogy unokát szeretnének. (Végül persze megszülettek az unokák, akik világra jöttek volna az anyai óbégatás nélkül is, csak lehet, hogy pár évvel később, s talán lányuk élete is jobban alakult volna.) Anyákat, akik orvostól orvosig hurcoltatják magukat lányukkal, hogy annak ne lehessen nyugodt pillanata, ne lehessen saját élete. Anyákat, akik addig „jósolnak” lányuknak: majd megtudod, majd te is ilyen boldogtalan leszel – míg a szerencsétlenség tényleg bekövetkezik. Anyákat, akik válogatott zsarolási módszerekkel tartják sakkban lányukat, vagy a lelki kínzások nagymesterei.

Sokáig folytathatnám a példák sorolását, és sokáig kellene gondolkodnom azon, vajon miért teszik az anyák ezt a lányaikkal – éppen ők!!! – a választ még sokáig nem fogom megtalálni.

Az édesanya feltételek nélkül szereti a gyermekét – ez az alaphelyzet. Ha ezen kívül kellemesen el lehet vele társalogni művészettörténetről, természettudományi témákról, vagy japán életfilozófiáról, akkor igazán szerencsésnek érezhetjük magunkat. Csakhogy az anya-lánya (anya-gyerek) kapcsolatnak nem(csak) ez a lényege.

Hanem az, hogy vele biztonságban érezzük magunkat, hozzá bármikor betoppanhatunk, akár hívatlanul is, kisírhatjuk magunkat a vállára borulva, panaszkodhatunk másnap reggelig, és diétás korszakunkban is teletömhetjük magunkat finom süteményeivel. És mindig érezzük, hogy nem manipulál, nem zsarol, nem akarja a saját elképzeléseit ránk erőszakolni, nem kell neki megfelelni, mert ő az egyetlen, aki feltételek nélkül szeret minket.