Újjászületés


Szosznyák Irén  2009.5.8. 16:35

A zsákok csak látszólag vannak a padláson, valójában a hátunkon cipeljük Örökre. Súlyos teherként.

A lányom a fővárosban tanult. Öt, hiányokban, szeretetben megszenvedett év után leérettségizett, és nagy-nagy örömömre ide közelre vették fel az egyetemre. Lelkem nyugalma ez irányban visszatért. Új élethelyzet ez, és a sokszor oly kihalt kisszoba ma ismét élettel teli. A tér színe most ragyogóbb, ismerős fények cikáznak a falon. Szeretek benyitni ide, a mosoly felült a mennyezetre, már szebben süt be a Nap az ablakon. És a megszokott illatok is visszatértek; most már tartósan. Egyik hétvégén elterveztük, hogy kiválogatjuk azokat a ruhákat és könyveket, plüss állatkákat, érmeket, leveleket, fecniket, rajzokat, amik öt év alatt ott lapultak a lakatlan kis szobában.

Nem is gondoltam, hogy ez milyen érzéseket fog felkavarni bennem. A rám oly jellemző „nehezen megszabadulni dolgoktól” érzése most is próbára tett. Sajnos, vagy nem sajnos, én mindig, mindenhez „görcsösen” ragaszkodom, bár dolgozom azon, hogy ne így legyen, de időnként, vagy inkább gyakrabban csekély sikerrel... Most is ez történt velem. A pakolászás során rengeteget nevettünk, felidéztünk kedves-mókás életképeket, de igyekeztem elrejteni meghatottságomat. Valahogy szégyelltem a gyengeségemet: a szemembe toluló könnyeket befelé nyeltem, majd elfordulva úgy tettem, mintha semmi de semmi nem fájna.

Minden egyes ruhadarab emlékeket idézett fel bennem, letűnt érzéseket, aggodalmakat és reményeket, örömöket, boldog pillanatokat. Szinte mindent újraéltem. Furcsa érzés ezeket most beletenni egy zsákba, elsüllyeszteni az idő kútjába, és úgy tenni, mintha soha-soha nem lett volna az életünk része, nem lenne hozzá közünk. Tudom, világosan tudom, hogy nem a tárgyak, nem egy kis szoknya, nem egy ünneplős selyemblúz, nem egy rongyosra ölelgetett plüssfigura adja az emlékezés valódi értékét. Tudom, és érzem, hogy a bennem, bennünk felgyülemlett érzések és emlékek fénye a lényeg! Mégis, nehéz volt a szívem. Megválni dolgoktól még nem végállomás. Amit magunkban őzünk eseményekről, sikerekről és kudarcokról, emberekről, egy megsárgult levélpapírról, egy találkozásról, egy tekintetről, egy hangról, egy kedves osztályfőnökről, nevetésekről és könnyekről, valójában örökre velünk van. Ott a lelkünkben, annak legmélyén, csak valahogy nem mindig sikerül ezt ilyen reálisan, csak az eszünkre bízva elhitetni magunkkal.

Sok mindent tudok, például azt is, hogy mindig előre kell nézni, optimistán és reménnyel telve, és nem szabad, hogy a múlt, annak elsiratása ráüljön, rátelepedjen a szívünkre. Tudom, és mégsem tudok így érezni. Örök hadban állok magammal, mert amit az eszem diktál, azt a szívem folyton, azonnal felülbírálja. Ez egy kemény harc, egy örök harc önmagammal, az idő ellen, ugyanakkor az időért. Ma már más fontos, mint régen. Azok a könyvek, amik lekerültek a polcról, és egykor tudást hordoztak, már nem fontosak. És nem fontosak a poszterek, a porcelán tűzpiros kis szív sem, a kettétört, de féltve őrzött, üzenetet hordozó fehér szívecske sem, és a kosárba gyűjtött állatfigurák tompult szeme fénye sem. A színes dobozba rejtett első szerelmes levelek sem. Ez már mind-mind a múlté. Már új könyvek pöffeszkednek a polcon, új képek fénylenek a délutáni napsütésben, új színek és érzések ragyogják be a kisszoba terét.

Szeretném érezni, hogy jól van ez így, hiszen tudom és hiszem, hogy azok az emlékké kövült tárgyak, amik régen egy korszak építőkövei voltak, valahol beépültek lányom lelkébe, és azok az érzések biztos alapot képeznek egy új korszakhoz. Egy buktatókkal, de reményekkel teli időszakhoz. Lányom új korszaka számomra is elhozza a változás szelét. Valahogy úgy érzem, nekem is újjá kell születnem, vagy legalábbis megújulnom. Szeretnék ehhez felnőni, megértést, szeretetet és erőt sugárzó lenni. Meg kell fiatalodnom, és bástyáimat meg kell erősítenem. Érte, a lányomért, hogy támasza lehessek mindenben!

Azokat a padláson, zsákban pihenő emlékeket pedig hagyom. Hagyom, hogy a por finom szemcsékkel belepje és megvédje. Lelkem-lelkünk építőkövei most már végleg, végleg félretéve. Hiszen új utakon járunk, új élményeket és érzéseket keresünk, új embereket engedünk életünkbe. Közben gyűjtjük a következő zsákokba való, életünk félve beletett emlékdarabkáit.



Hozzászólások

Katona Nagy Terézia, 10. 05. 2009 21:26:22 Ismerős érzés
Elolvastam írásodat és ismerős érzések tolultak fel bennem...fiam harmadik éve tanul távol.Még két év van hátra a technikusi végzettségéhez.Egyelőre azt mondja,hogy nem akar tovább menni felsőoktatási intézménybe,de én remélem ha túl lesz a szakközép iskolán,majd másképp látja,átgondolja addig a jövőjét és megteremti magának a szellemi tudás alappilléreit. Mikor távol van a kollégiumban én is sokszor benézek a szobájába...rossz érzés,hogy üres.Mikor hazajön a zene, a szintetizátor kellemes hangja,barátai nevetése nagyon jó érzéssel tölt el. Szerencsére nemsoká itt a nyári szünet és itthon lesz végre!
    
Orsi, 12. 05. 2009 09:53:04 Re: Ismerős érzés
Szép dolog ha az anya szereti a gyermekét. De ha túlságosan magához köti az már nem annyira. Remélhetőleg az anyai szeretet akkor is a normális szép keretek közt marad meg Önnél, ha a fia esetleg talál magának egy barátnőt és majd vele tölti ideje legtöbb részét. Ehhez meg még hozzájön az is hogy akkor majd persze szívében az első hely egy "idegen" nőé lesz. Az anyát sok megpróbáltatás érheti az élete során......... Olyankor derül ki aztán hogy mi is az igazi szeretet. Orsi
    
nery75, 12. 05. 2009 23:05:35 Re: Ismerős érzés
Kedves Teréz! Köszönöm,hogy olvastad írásom,és leírtad saját érzéseidet is.Tudod,nekem is nagy-nagy dilemma volt,hogy szabad-e elengedni egy kislányt ,13 évesen ,bármilyen tehetségesnek is tűnik...sportolni,tőlünk ,oltalmunktól távol...ami persze nem csak kilóméterekben értendő...Nem tudtam...van-e jogom tévedni, tévedni az élete és sorsa fölött...Bizalmat adtam útravalóul...és szeretetem,és ígéretem arra,hogy csak egy szavába kerül,ha nem akarja tovább csinálni,és én abban a pillanatban ott vagyok érte... Lányom nagyon érzékeny,finom lélek,és azt látom,hogy a magára utaltság kissé megérdesítette a lelkét, mindenben csak magára számíthatott,és teljesen önállóan kellett berendezni az életét...Rendkívül büszke vagyok rá,mert az élsport mellett az osztály legjobb tanulója volt,és igaz,hogy ez az életforma- örök edzés,versenyek,plussz a tanulás...megfosztotta őt a gyermekkorral járó, felhőtlen ,önfeledt szabadságtól...de ugyanakkor egy mély gondolkodású, felelősséget ,rendszerességet megtanuló,komoly, érett ember vált belőle...Az élet okosan osztogat hidd el, mert amit elvesz, azt egy másik oldalon visszaadja, és tartalommal tölt meg... Kétségtelen,hogy megnyugvással és boldogsággal tölt el,hogy magam mellett tudhatom és érezhetem...bár érdekes az is, megérne egy írást...hogy miként kell újra összeszoknunk...és elfogadnunk egymást... Hidd el, a távolság megerősít,átértékelődnek dolgok,és megtanít bennünket arra,hogy nem a fizikai közelség adja egy kötelék értékét,hanem az a szeretet...és bizalom,amivel ezt a távolságot át tudjuk és akarjuk hidalni.... Nekünk,-szülőknek nincs más dolgunk,mint erőnkhöz mérten biztosítani a keretet ahhoz,hogy azok lehessenek, akik szeretnének... Szeretettel üdvözöllek! néry
        
nery75, 12. 05. 2009 23:40:15 Re: Re: Ismerős érzés
Kedves Orsi! Köszönöm,hogy olvasta írásom és vette a fáradtságot és reagált is rá. Bár én a lányom kapcsán írtam meg történetem,de fiam is van,akivel kapcsolatban szintén kiderülhet mit is értünk szereteten,vajon van-e bennünk önzés,birtoklás,-még ha nem is tudatosan...Én soha, egyik gyermekemmel sem éreztem,hogy nekem bármiben is "osztozkodnom" kellene mással,hiszen számomra egyetlen lényegbeli szempont van, éspedig az,hogy boldognak lássam őket...és azt is tudom,hogy a boldogság nem kizárólagos birtoklója vagyok...csak mert én vagyok az anyukájuk... A gyermekeink nem véletlenül élnek mellettünk, megtanítanak bennünket sok mindenre...rámutatnak hibáinkra,értékeinkre...és nincs is más feladatunk velük kapcsolatban,minthogy elfogadjuk őket olyannak amilyenek, és teret-lehetőséget-módot adjunk arra,hogy azzá váljanak,akik tulajdonképpen lenni szeretnének...Természetesen szelíd,finom, észrevétlen "terelgetéssel" lehet felkínálni,ajánlani alternatívákat az élethez...de az igazi döntést, annak szabadságát mindenképp meg kell hagyni nekik,bízni kell bennük...ez a legtöbb mit adhatunk...a hitünket, a bizalmunkat abban,hogy jól döntenek... A szeretet egyébként is relatív, és nem feltétlen az,amit mi annak hiszünk ,vagy annak élünk meg...hanem az,amit a másik annak érez... Még egyszer köszönöm,hogy olvasott és szeretettel üdvözlöm! néry
Katona Nagy Terézia, 14. 05. 2009 10:26:50 Nérynek
Kedves Néry! Köszönöm,hogy reagáltál véleményemre a dologról,vagyis arról az érzésről,hogyan éltem meg én mint anyuka,kamasz fiamtól való elválásomat. Szerencsére ő is önálló,nem okozott nehézséget a kollégiumban töltött idő.Társasági ember,sok barátja van.Első évben volt egy kis honvágya,ami természetes dolog. Nem vagyok olyan görcsölős,mint Irén akinek az írására reagáltam.Szerintem azoknak az anyukáknak nehezebb akiknek egy gyermekük van.Nekem három fiam van,különböző problémákkal,a kamaszkori problémától kezdve a kis gyermekkor problémájáig. Így edződöm és ők tanítanak engem,nem csak én őket.Tényleg felhívják a figyelmet minden szavamra,cselekedetemre,megmondják az jól vagy rosszul érintette őket,de ez az élet rendje,minden buktatójával és szépségével együtt nagyon szeretem az anyaságot!Imádok anya lenni!Teri
    
nery75, 14. 05. 2009 16:40:55 Re: Nérynek
Kedves Teri:):) ...előljáróban szeretném leszögezni,hogy az Irén,- és a Nery...az egy és ugyanaz a személy...azaz én... A Nery csak az egyik írói álnevem:):) Szóval: Neked három fiad,nekem egy fiam, egy lányom van...és anélkül,hogy a szerethetőségükben különbséget tennék...mindenképp jobban féltem a lányom,mint a fiam!Nem csak azért,mert egy kislány,illetve egy nő mindíg védtelenebb,de főleg azért mert 13!!! évesen engedtem szélnek, tőlünk 22o km.-re, a "bűnös" fővárosba...Nem kollégiumban hanem albérletben lakott 5 évig,mosott magára, megoldotta az étkezését, napi két edzés, este 7-től tanulás....Volt miért aggódnom...de a megelőlegezett bizalomra rászolgált,és egy nagyon tartalmas,eredményes időszakot zárt le,amikor hazatért...amiről az írásom is szól...és még arról is,hogy miként kell megtanulnom emlékeket kezelni, korszakokat lezárni...és felnőni az új élethelyzethez,hogy ne csak résztvevője,de részese is legyek a történéseknek... Valóban,lehet "görcsölős" vagyok:):) ez egy lelki habitus nálam, minden apróság megérint...mélyen...de én ezt pozitívumként élem meg,mert bár sebezhetőbb így az ember, de ugyanakkor olyan érzések és élmények részese is...ami mellett mások a lehető legnagyobb közönnyel,észrevétlen mennek el... Én is imádok anya lenni,-annak minden sikerével és kudarcával együtt,-mert az anyaság...annak megélése , egy olyan parttalan felület,ahová az élet minden pillanatában rávetítheted legfontosabbnak hitt értékeidet... Szeretettel üdvözöllek:):) Irén:)
Katona Nagy Terézia, 15. 05. 2009 09:56:12 Válasz Nérynek
Ne haragudj,ha megbántottalak érzéseidben,de nekem azt sugározta ki írásod,hogy túlzásba viszed az emlékek dédelgetését.Ezzel nem akarom azt mondani,hogy nem jól teszed,jól teszed,csak fura ebben a rohanó világban a te nyugodságod,érzéseid kezelése.Lehet,hogy én vagyok mindenen átsikló?Igen lehet.... Egyébként tetszett az írásod,én nem tudnék ilyen szépen fogalmazni az érzéseimről:( Sok sikert kívánok neked az élet viharaiban!Üdv.Teri
Katona Nagy Terézia, 15. 05. 2009 10:02:57 Orsinak
Orsi!Köszönöm,hogy reagáltál hozzászólásomra.Irén írása elolvasása után gondolkoztam el azon,hogy én ,hogy is élem meg nagy fiam kirepülését a családi fészekből. Igazad van,hogy a nagyobb megpróbáltatás az lesz amikor párt választ magának,sőt megnősül.Készülök rá,nem akarom azt a hibát elkövetni,mint anno anyósom....Szóval van rossz példa is amiből tanulhatok. Üdv.Teri
@


Kapcsolódó cikkek

Az én életem (6)

Debnárová Eva

Így találkoztunk az anyámnál és jóváhagytuk az ötletét, hogy öregotthonba menjen.

2009.5.28.   


Az én életem (5)

Debnárová Eva

Soha nem mondta meg az igazat, csak azt mondta, ami megfelelt neki. Addig mondogatta, hogy már maga is elhitte, hogy igaz, amit kitalált.

2009.5.26.   


Az én életem (4)

Debnárová Eva

A lakást kifizettük, de csak egy év múlva kaptuk meg. Nagy volt az öröm.

2009.5.14.   


Az én életem (3)

Debnárová Eva

Már kiskorunktól egyedül díszítettük a karácsonyfát. Anyám mindig csak lamentált.

2009.5.6.   


Anyák felelőssége

Póda Erzsébet

A lélektani szakirodalom szerzői nagy buzgalommal írják meg könyveikben az emberi lélek tulajdonságait, és előszeretettel elemzik az anya-gyerek kapcsolatot.

2009.4.30.   


Anyai beavatkozás

Fodor Tekla

Örökös elégedetlenség – szülői betegség...

2009.4.28.   

A rovat további cikkei

Az én életem (2)

Debnárová Eva

Otthon szinte semmit nem csinált. Hisz ott voltunk mi, a lányai és az anyja.

2009.4.27.   


A bizalom ereje

Nagy Erika

Az anya-lánya kapcsolat életünk egyik legszebb és legbonyolultabb kapcsolata is egyben.

2009.4.25.   


Anyát játszó nők

Halász Kata

Vajon mikor és miért nem szeretnénk hasonlítani a saját édesanyánkra?

2009.4.22.   


Egy doboznyi élet

Madarász Ildikó

Nő vagyok. Lánya egy anyának, anyja két fiúnak. Kettős szerep, s nem tudom melyik szeretek jobban lenni. Mikor, melyik.

2009.4.21.   


Anya és lánya?

Szosznyák Irén

A tollam most nem suhan, rágom a szavakat, csitítom az érzéseimet...

2009.4.20.   


Az én életem (1)

Debnárová Eva

Három gyerek közül másodikként születtem. Apám furcsa lény volt, anyám felelőtlen.

2009.4.17.