Vágyálom

Vég Erzsébet  2009.4.4. 18:31

Szerencsés vagyok, mert van egy aranyos, okos kisfiam és egy bájos, tündéri kislányom.

Lilla még nincs hároméves, de olyan cserfes, hogy néha tátva marad a szám. Ráadásul egy akrobata művész veszett el benne: mindenhova felmászik, legutóbb a két méter magas ablakból szedtem le. Azt hittem megáll a szívem, amikor megláttam. No, de nem is erről akartam írni, hanem a kapcsolatunkról, ami eleve zűrösen indult. Őt ugyanis nem terveztük… Elsírtam magam, amikor a terhességi tesztet megláttam. Peti fiam még alig múlt egyéves, minden energiámat lekötötte, nagyon megijedtem, hogy nem fogom bírni két kicsivel. Az abortusz ennek ellenére meg sem fordult a fejemben. Onnantól tudatosan próbáltam átállítani a gondolkodásomat, nehogy a baba megérezze a negatív rezgéseket. Aztán őnagysága három héttel előbb jelezte, hogy már találkozni szeretne velünk és nagyon hosszú vajúdást követően (egy korábbi császármetszés után) normális szüléssel jött világra. Gyönyörű, sötét hajú kislány volt – a hosszú út nem is viselte meg annyira, mint gondoltam.

Otthon még javában tartott a felfordulás. Épp hogy csak készen lettünk a gyerekszobával, de bútort még nem vettünk. Az ő ágyacskája megvolt, örökölte a bátyjától. De a tesónak egyelőre semmi... Szóval alaposan keresztülhúzta a számításainkat.

Talán mondanom sem kell, hogy ma már örülök, hogy így történt. Semmiért és senkiért nem cserélném el az időközben kis nagylánnyá cseperedett Lillát. A kapcsolatunk? Viharos. Lilluska lobbanékony és szélsőséges. (Fogalmam sincs, kitől örökölte a temperamentumát, hiszen az apukája és én is ilyen formán működünk...) Nagyon tud szeretni, és nagyon lehet szeretni őt, de néha nagyon nehéz vele. Bizonyos ételeket például még megkóstolni sem hajlandó. Számára a húsleves a mindenható, talán egész életében képes volna ezen élni. Ha bedühödik, rettenetes sírásra fakad, beroskasztja a vállát, mint amit egy egész világ terhe nyom és dühösen elvonul. Ilyenkor sem engesztelés, sem fenyítés nem használ. Egy idő után lehiggad… Nem merek belegondolni, mi vár rám a kamasz kora körül. Most még viszonylag kezelhető és egyelőre én fogom a gyeplőt. De erőből sem lehet mindig kormányozni, taktikáznom kell, stb. Sem előbbiben sem utóbbiban nem igazán vagyok jó. Erőből eleve nem szeretek. Nem látom értelmét. A taktikázás meg valahogy nem megy. Nekem az egyenes út könnyebb.

Magam sem tudom miért, de már most arról ábrándozom, hogy ha eljön az idő és „kicsi lányom” is az anyaság küszöbéhez ér, én (is) ott lehessek mellette. Hadd vigyázzam, segítsem minden percben, amikor igényli. Talán azért, mert nekem iszonyú nehéz volt és az én anyukám nem volt bent. Amúgy sem az a fajta, aki ilyen helyzetben feltalálja magát. (Ahogy a párom sem.) Velem volt viszont egy dúla, akinek azóta is hálával tartozom. Fizikailag és lelkileg is sokat segített. Addigra ki szeretném tanulni ezt a mesterséget és tudással felvértezve kísérni a lányomat. Vajon akarja-e majd? Vajon meri-e rám bízni magát akkor, abban az iszonyú kiszolgáltatott helyzetben? Ha igen, akkor számomra azt fogja jelenteni, hogy jól csináltam, hogy bízik bennem, szeret, számít rám, elhiszi, hogy tudok segíteni. Hogy egy kicsit olyan lesz majd, mint most, hiszen még nagyon sok mindenben a támogatásomra szorul.

Remélem, sikerül egy kiegyensúlyozott, ragaszkodó, de mégis önálló egyéniséget nevelni majd belőle! Szeretném, ha fokozatosan találna rá a saját útjára, szeretném, ha tudná, hogy mindig maga mögött tudhat, de hagyom őt kibontakozni. Szeretnék majd a barátnője is lenni, ha eljön az idő, nem „csak” az anyukája!

Hozzászólások

@

Küldés